https://verskucko.com

Kategória: Juhász Ferenc

  • Juhász Ferenc: Rezi bordal

    Ne sírj ifjúság múlásán,
    zúgó idő szárnyalásán,
    bárhogyan süvít!
    Húsos lombok mind elasznak,
    hulldogálnak rőt harasztnak.
    Az öregség kövér hava mindent beborít.

    Férfikor jön ifjúságra,
    életed gyümölcsös ága,
    az is elvirít.
    Szirmát minden nap elejti,
    táncát bármikép is lejti
    évek rózsája a szélben, az is elvirít.

    Tedd hát, amit tenni rendel
    minden napod, türelemmel
    végezd dolgaid!
    Marad valami utánad,
    ha nem marad, az se bánat,
    hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.

    Nézd a rezi hegy üstökét,
    zöld bozontját nyomja az ég,
    rengő erdeit.
    Ott ül esőboronálta
    fején sziklakoronája.
    Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

    Paták kongatták a sziklát,
    társzekerek vasabroncsát
    nyögte a fahíd.
    A tornyokban őrök álltak,
    hars kakasként kiabáltak,
    s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

    Testőrök, lányok, szakácsok,
    íjjászok, fürge lovászok
    sürgése volt víg!
    Az udvaron szolga hemzseg,
    hangyamódra cipekednek,
    tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.

    Az erdőben vad futása,
    sárga ebek csaholása,
    kürt búgott, őz rítt!
    Urak, vitézek, vadászok,
    szűz-perzselő tobzódások
    helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

    Mint a szőrzet a hullából,
    serked a kő-koponyából
    a fű és sivít.
    Gaz veri a csülök-nyomot,
    nehéz kontyú kisasszonyok
    flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

    Mulandóság? Fene bánja!
    Csak így szép az élet, hát ma
    éljed napjaid.
    Ne sírj ifjúság múlásán,
    zúgó idő szárnyalásán,
    borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Ferenc: Ibolyaszemű

    Ibolyaszemű kishúgommal
    megüzentem, hogy hazamegyek,
    rendbehozom a kerítést is,
    bekötözöm a rózsafákat.

    Mondják, anyám kalácsot sütött,
    összeszitált egy kicsike lisztet,
    zsák aljából, fiók fenekéből,
    lisztes kötényét leporolta.

    Az asztalra mosott terítőt tett,
    bögrébe meleg kecsketejet,
    fehér ingem fényesre vasaltan,
    kiterítve várt az ágyon.

    Apám leveles dohányt vágott,
    eregessek bodros füstöt,
    kórót, faháncsot kosárba szedett,
    befűtött, hogy ne dideregjek:
    hidegtől nem véd fehér papiros.

    Már kora reggel a kapuba álltak,
    toporogtak és köhögettek,
    az eget nézték, az utca végét,
    a csordás gyerekre ránevettek,
    csokorba szedtek dermedt őszirózsát.

    S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
    sóhajuk hullott csak zizegve,
    fejükre sűrű zuzmót hintett
    a bokrosodó őszi szél.

    Forrás: DIA

  • Juhász Ferenc: Himnusztöredék

    Emeld fel fejedet büszke nép,
    Viselted a világ szégyenét.
    Emelkedj magasba, kis haza,
    Te, az elnyomatás iszonya.
    Emeld föl szívedet, nemzetem,
    Lángoljon a világegyetem!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Juhász Ferenc: Esti könyörgés

    Néhány évet adj még nekem
    Természet: néma, mohó Istenem,
    titok, enigma, köd-hús sejtelem,
    láng-hit, láz, teremtés-türelem.
    Mielőtt létem abbahagy
    mágnes-csókommal ráragad
    hűségem, s nézzek prizma-süveg
    rózsákkal, mint a kékzománc legyek.
    Mert élni, élni, élni jó!
    Hömpölyögni, mint a folyó,
    zöld lázzal nőni, mint a fű,
    a teremtés-tekintetű.
    Zokogni, mint a szomjúság,
    nyögni, mint a télfújta fák
    agancs-ablakain a fény-dolog:
    a celofán-szél zúz, átzuhog.
    Adj még néhány évet nekem
    szívembe-rejtett Istenem:
    lehessen újra énekem,
    dal, éposz, mámor, értelem.
    Néhány egyszerű költemény,
    világ-varázsból küldemény,
    mindennapi föltámadás,
    az életre csodálkozás.
    Amit kérek, az nem kevés:
    világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
    idő-rohadt történelem,
    mindig láz, sose félelem.
    Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
    fekete vágy, vér-erjedés,
    halálig tartó szerelem,
    a test lángja: nemi győzelem.
    Mert élni, tenni azt ami
    nem a semmi, de a valami!
    Házra rátenni a tetőt.
    Aztán várni a temetőt.
    Aztán majd úgyis földbe szállok,
    befogadnak az óceánok,
    mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
    rakétával kilőtt tengeralattjárót.
    Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
    Jajtalan süllyedésem az utolsó.
    S fölöttem a Mindenség virágzik.
    Földgolyó-síromon szöcske cikázik.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Juhász Ferenc: Részegen

    Augusztusban, mikor születtem,
    a ködös nyári ég
    hullatta ezer csillagát.
    Fénylett a vidék.
    Mint zsákból a búzát, az ég
    öntötte ezer csillagát.
    Ahogy hullt, csengve, zúgva
    mind a földre szállt.
    A küszöb, az ablak, a kerítés
    mind csillaggal lett tele,
    az ágakra szállt a kéklő égi fák
    gyémánt levele.
    Éjfélig mosott anyám, s mikor
    a teknő mellől jajongni ágyba hullt,
    e ragyogásban szült meg engem,
    nagyobbik fiút.
    Így születtem, tudjátok-e?
    Nem fénytelen!
    S aludtam emlői barna csillagán
    a tejtől részegen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Ferenc: A Mindenség Szerelme

    Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben a vágy csak önmagára várt még…
    lassan, tompán, mélyéből remegve.

    Kezdetben nem voltál Te sem,
    csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
    lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
    világ-tűz, vízözön,
    ismeretlen és titkos robbanások,
    május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…

    Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
    egy új csillagot.
    Matematikával, képlettel, logikával
    számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
    csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
    társak között, még láthatatlanul.

    Mert kezdetben nem voltál Te sem,
    csak a vágy volt…
    És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
    robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
    de még csak reszketés, sejtelem
    voltál te is, voltam én is szívedben,
    mégis tudtalak,
    tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
    hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
    mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
    mert ehhez az értelem kevés,
    és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
    mint az órával mérhető idő,
    s az órával mérhető elektromosság.

    És mégis tudtalak,
    fölfogtalak és vártalak,
    tudtalak léttelenül,
    mert kezdetben közös volt minden elem,
    mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
    mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
    kezdetben csak a vágy volt,
    ahonnan fölszabadultál…