https://verskucko.com

Kategória: Rakovszky Zsuzsa

  • Rakovszky Zsuzsa: Egyezkedés

    És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
    amit a sűrülő
    jelek, bár kétesen, előlegeznek,
    egyértelmű idő?

    Ha a lehetséges világra dől, ha
    kimoccantva a kő
    jelen, ezer fakó lábán alóla
    félmult nyüzsög elő,

    mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
    jelezni így se szűnt –
    ha az áttételes pokol helyett mi
    kapunk most egyszerűt?

    Sopánkodtunk elég soká: időnkül
    ezt kaptuk, léttelen
    tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül
    tömör történelem

    zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
    most érik meg kaján
    termés, mikor unalmam vakmerése
    többé dehogy kíván

    felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
    depresszió helyett?
    Értéktelent ki fél kockára tenni?
    De most, mikor veled

    tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva
    ha tartasz s tartalak,
    s ha tudnám, tartalak megint, és újra, s újra,
    bánnám is én, ha csak

    ez jutna, ez a langyos fél-éber fél-élet,
    kiegyeznék vele.
    Engem ördög visz, hát visz, de téged –
    téged féltelek.

  • Rakovszky Zsuzsa: Sirám

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Mintha a macska,
    nyújtózkodva a napon

    az üres levegőbe
    pofozgat, olyan,

    amit tehetnék még, amit
    valaha tettem.

    Mert nincs mire várnom, a
    várakozás

    oszlopáról mivel leestem,

    nem őrizem magam:
    süllyedjen eleven

    sárba: gödrös hájba a
    testem,

    ráncos harisnyával dagadt
    bokámon

    tizenkét nyávogó kölykem
    etessem.

    Ha már sivatagban
    vonultam, nem vezérli

    égő rögeszme, hogy mint
    csillagomat, kövessem,

    száradjak el: merev haj,
    rúzsos pergamen bőr,

    üvegkocsonyában úszó
    riadt szem –

    meddő papnő – albumokkal,
    lejárt műsorfüzettel

    tömött fiókban elgurult
    időm keressem,

    szenvedélyben össze nem
    rándult részletekben,

    jósdámban, honnét
    megszökött az isten…

    Ha nem lehetek az, amire
    lettem,

    ami lehetnék még, ne
    legyek az sem.

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Ezüstkor

    A lombos erdőben
    fényszeplős aljnövényzet:

    tömör törzsek között
    rezeg gubanc ezüst.

    A fenyvesben rézsút
    fénysíkok szeldelik

    a teret, tű-avarral
    terítve a kopasz föld.

    Pókhálós málnabokrok,
    deres bogyók, diófák

    mögött a repceföld, most
    derengő puszta rög,

    párába futva. Hátrébb két
    hosszú épület,

    magtárak. Muskotály-
    fényben odébb a dombon

    gesztenyefák sötéten;
    jelentésük: kísértés.

    Hűtlenség könnyűsége:
    boldognak is miért, ha

    voltam már, megmaradnom?
    Kihull nehéz, túlérett

    boldogságom szívemből –
    nem ragaszkodom hozzá.

    Még jó, hogy esni kezd:
    egyszerre itt a zordabb,

    komoly, tevékeny évszak.
    Rohanni, buszra szállni

    lehet, kapkodni és
    kapaszkodni. Hajszálnyi

    kétely marad csak vissza:
    fontosságom fogyása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Többé már…

    Többé már nem nyitom meg szívemet,
    sem cél felé már nem törekszem.
    A józan július, a rendezett,
    rendszert virágzó őrület
    érzékeinkben ég, mint só a sebben.

    Falak között, színes ponyvák alatt,
    örökzöldek között a déli pillanat
    sötét szentszobra horpadt
    szájjal, százévesen. A jéghideg,
    világra szegzett pillantás nem tűri meg
    ellenpontját: a holdnak
    meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
    az elragadtatást.

    Minek, ha égre vagy
    ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz,
    minek a sápadt
    megszállottság, a tövis vagy a lángok?
    Minek a végső szerelem?
    Miért választanék? Miért keressem
    – ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
    a hús alól a szárnyas szerkezet?

    Ami a boldogság anyaga volt a testben,
    kiégett rég. Miért egyetlen
    remény a tízezer helyett?

    A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
    kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
    megoldás: sem bogát megoldva, sem
    széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
    vagy eltűnve önnön résein át a
    világ vizeiben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

    Fésű földben, karóra víz alatt,
    madártetem a hóban…
    Száz év előtti karácsonyi lap
    a bombatalálat érte fiókban.
    Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
    vízparton áll, gyerek fölé hajol,
    sötét haja lobog a nyári szélben.
    Szilánkok egy ház romjai alól,
    amely leégett az idő tüzében.

    Fakó zseblámpafény erőlködik,
    hogy kimentsen az éjből valamit.
    Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
    A múlt kihamvadt évtizedeit
    villantaná törött tükördarab.
    Ahogy a kő fölött beforr a hab,
    ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
    a végén ránctalan nemlét marad,
    mintha sosem lett volna semmi sem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete

    Élve dobták a kályhába a patkányt:
    előbb a sistergő, narancsvörös láng
    közt patkány-forma árny, később finom
    rágcsáló-csontozat egy múzeum
    hullámzó tárló-üvege alatt,
    majd az sem. A macska-szaporulat
    fölöslege vízbe, aztán szemétre
    kerül, egy ázott gallér tarka prémje
    darabokban, hamu és hagymahéj közt.

    Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
    fényes sörény, és mindez hihetetlen.
    A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
    törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
    tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
    fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
    nyár lesz, tízmillió káposztalepke
    sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
    fölött fehér, tündér atommodellek:
    a pitypangok.

    Minden úgy jó, ahogy van:
    ez a szem nézete. Holott az agyban
    egy végtelen védő- és vádbeszéd
    folyik egyszerre s szortírozza szét
    – melyik ki mellett szól – a képeket.
    Egy csont-jég laboránsnő méreget
    pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
    fekete logika – érv-ellenérv –
    őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
    egész-igen, vagy az egészre: nem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

    A:
    A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.

    B:
    De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

    A:
    Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

    B:
    Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.

    A:
    De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

    De ami volt, az nem jön vissza többé
    soha. Az idő egyirányú utca.
    Örökké zuhog a jelen, s örökké
    száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
    szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
    nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
    lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
    de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
    a kozmosz féregjáratain át
    zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
    ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
    szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
    bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
    kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
    vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
    saját gyermekkorodban, épp vasárnap
    dél van, most merik szét a húslevest,
    s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
    rájuk emelve, a jövendő elvetélt
    embriója, merev térdekkel lépegetsz
    feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
    vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
    – az is hiába volna. Nem lehet
    csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
    olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

    Mint bulldózer tolja maga előtt
    a voltak összessége a rákövetkezőt,
    ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
    vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
    a sérelem sérelmet szül, a seb
    sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
    szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
    s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
    ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

    És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
    ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
    csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
    amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
    Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei

    Leőrölve a nap; de a falak merő
    imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
    a csillár, plafonra vetítve az üveg
    redői, ráncai; a belső fénykörön
    rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
    vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

    Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
    Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
    sík fekete formák ködlenek, mintha holt
    maradék emlékezetében. Eleven
    húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
    olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

    Óralap világít: nem merek elaludni.
    Álmom helyiségeiben vár a halott:
    a díványon kuporog szokott helyén,
    vagy menni készül: igazgatja kötött
    szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
    megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
    vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.

    Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
    hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
    Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
    álomba szédülök, melyből újra és újra
    felver a villámlás: a foszfor égre
    kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa – Köd

    Nem messze a nem látható patak
    neszez. A hídon ember-forma árnyak.
    A köd mögött kutyák vonítanak,
    fejjel rohannak eb-létük falának.

    Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
    a ködből a sápadt, kopasz platánok.
    Foltos, toronymagas kísértetek:
    még láttam őket fele ekkorának.

    Valahol itt, igen, egy pad lehet:
    két szem parázs a semmiben lebegve.
    Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
    De te – emlékszel még a szédületre?

    Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
    csak betemette – Pompeit a láva –
    a rákövült idő. Sötétedik.
    Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.

    A túlsó parton sárga ablakok
    sora ragyog rejtelmesen a ködben,
    mintha minden, ami fény és titok,
    előttem lenne még, és nem mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig