Kategória: Székely János

  • Székely János: Malom

    Elnézem: kint a sarki lámpa
    A korpás éjszakát szitálja,
    Amelybe csillagfény vegyül.
    S a finom, sárga liszt a járda
    Kövén kerek kupacba gyűl.

    A hold, az óriás malomkő
    Villózó őrletet terít
    Palánkra, fára és bokorra,
    Sőt asztalomra is beszórja
    Jeges, iszamlós fényeit.

    Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot?
    Ahonnét az a liszt pereg?
    Mintha valóban víz ömölnék,
    Úgy zengenek a levegőég
    Nagy folyamai, a szelek.

    Barátaim, figyeljetek csak,
    Hogy jár és kattog fent az ég.
    Hadd szóljon nyíltan már az ének:
    Úgy állok itt, minthogyha tényleg
    Egy nagy malomban állanék.

    A mindenség malmában állok,
    Hogy végtelen időkön át
    Zúg, zümmög és zenél az őrlés:
    Teremti-őrli az időt, és
    Teremti-őrli önmagát.

    Itt állunk mind. Sorunkra várunk.
    Csillagpor hinti szép fejünk.
    Itt állunk sokszoros magányban,
    Parányok, mígnem mindahányan
    Lehullunk és megőrletünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely János: Napszonett

    Teljes valómmal nyújtózom utánad,
    Mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt.
    És mint a párás földkorong, örökké
    Fényes felemet fordítom feléd.

    Szeretném mindig azt mutatni néked,
    Ami bennem a legtöbb, legnagyobb.
    Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál,
    Szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.

    Szeretném olykor túlragyogni álmod,
    S érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod:
    Ezért sütöd feléd eső felem.

    S csak hogyha önnön fényed is kilobban,
    Csak úgy tudod meg, ki voltam valóban,
    Milyen sötét és milyen fénytelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Székely János: Egy régi ház

    (1959)

    Én nem tudom, miért jutott eszembe
    a régi ház a körtefák alatt.
    A régi ház, amely az új időkben
    éppoly kopott és jeltelen maradt.

    Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
    mögötte élő forgalom cikáz,
    de orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
    a régi ház, az álmos régi ház.

    Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
    a körtelomb, s ha szél motoz körül,
    valami édes, mondhatatlan illat
    szivárog át az ablakok mögül.

    Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
    dereng a tornác hármas oszlopán.
    S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
    és álmodik – és hasonlít reám.

    Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
    vén házikó folyvást eszembe jut…
    S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
    S egy út, amely a végtelenbe fut.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Reggel

    (1961)

    A felkelő nap sugara
    tornyokra és tetőkre lobban.
    Megsokszorozza önmagát
    a tükröző kirakatokban.

    Tűz hömpölyög az utakon,
    áradnak mindenütt a fények,
    de nézd, amott, a fák alatt
    a villanyok még mindig égnek.

    Pislognak még a villanyok.
    Szívósan és fáradhatatlan
    szűrik, szitálják sápatag,
    megkésett fényüket a napban.

    Éppúgy ragyognak, mint előbb,
    mikor elűzték a sötétet,
    de hát mit ér a pisla lény,
    ahol maga a nappal ébred?

    Mivégre ott a lámpasor,
    ahol az ég felizzik lassan,
    és minden fények ősoka
    jelenti jöttét a magasban?

    Elnézem, mint sárgállanak,
    haldokólnak az őszi lombbal.
    Tűnődve nézem lényüket,
    sután és némi fájdalommal:

    Hát én? Nem égek hasztalan?
    Jaj, szóljatok reám, ha úgy van,
    ha tán fölösleges vagyok,
    hogy észrevétlen kialudjam.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Kétely

    (1962)

    Van értelme a képtelen malomnak,
    mely körülöttünk kattog konokul?
    Van értelme a fának és a lombnak,
    hogy újra s újra virágba borul?

    Van értelme az eleven csírának,
    mely átvonul a nemzedékeken?
    S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
    az esztelent – van abban értelem?

    Van értelme loholni, futni annak,
    kit körbe hajszol egy komisz varázs?
    Van értelme leírni azt a verset,
    melyet nem olvas soha senki más?

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Alkímia

    (1950)

    Aranyat vassá ront kezem.
    Baudelaire

    A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
    Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
    Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
    és surrog és ragyog, akár az értelem.

    Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
    lobog a kései gyümölcsök bíborán.
    A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
    időben hullva szét, sem későn, sem korán.

    A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
    Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
    ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
    a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

    Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
    Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
    pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
    ki dúsan látta el két alkotó kezed.

    Mit alkottál?
    „Nyomán futottam az útnak,
    mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
    s ha szemem végül is arcára tágítottam,
    új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

    Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
    most már közel a cél. Tán holnap érem el.
    Szerelmesen, sután és ostobán követve
    egyre titoktudóbb szférákban énekel.

    Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
    és holnap talán enyém a Teljes Élet!
    Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
    mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

    Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
    a tág köröknek, és van már elég vasam.
    Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
    s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

    Holnap talán! Addig várj még a számadással!
    Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
    Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
    s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

    Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
    gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
    Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
    s gazdag áldásom ül törekvő népemen.

    És ha művészetem harcában mégse győzne:
    a Teljeset akartam, túl a határokon.
    Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
            Én már nem változom.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Madaras

    (1962)

    Voltam én, voltam én,
    fecske voltam én.
    Tavasz gyúlt, ha jöttem,
    kedvesem szemén.

    Rigó voltam, cinke:
    kilenc nyáron át
    egymagam daloltam
    kedvesem dalát.

    Voltam én, voltam én,
    sirály voltam én!
    Villámlott a röptöm
    kedvesem szemén.

    Hattyú voltam, hattyú,
    úsztam csendesen.
    Hófehérré tettem
    szőke kedvesem.

    Lettem én, lettem én
    csukló néma hang:
    édesem szemében
    zokogó galamb,

    varjú lettem, varjú,
    borzas és sötét.
    Feketébe vontam
    édesem fejét.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Ami jó

    (1965)

    Az jó volt igazán, az a fürdés az éji
    tengeröbölben, kint, a kormos és komor
    hullámok közt, miken kemény, kagylós törésű
    fény cserepekre hullt a parti lámpasor!

    Az jó volt igazán, a vétkezés a parton,
    míg bóják gyúltak és aludtak el megint,
    s a hűvös ajkú szél libabőrösre fújta
    napfényes utakon átizzadt tagjaink.

    Jó volt még az a pár lépés is, míg leértünk
    a vízhez, és bután élveztük a rokon
    érzésű, talp alá idomuló világot,
    előbb a langyos, majd a nedves homokon.

    Jó volt a víz, amely bezárult körülöttem,
    testem domborzatát hibátlan töltve ki,
    míg bőrömön saját fényükben tündököltek
    a tajték szinte már eleven gyöngyei.

    Jó volt a habverő tempózás, túl a bóján,
    a szembezúduló habok alatt-felett!
    És jó volt tudni, hogy a cinkos éjben Zoltán
    együtt halad velem, és néha integet.

    Jó volt (bár szörnyű is) az izmok lankadása,
    mikor mellen fogott, s úgy unszolt, hangtalan,
    a csüggedés, az éj, a mélység ős varázsa,
    hogy bukjak már alá, hogy adjam meg magam.

    Aztán jó volt nagyon erőim latba vetve
    mégis kiúszni, és zihálva, reszkető
    lábbal gázolni át a langymeleg fövényre,
    ahol törülközőt kínált egy tiszta nő.

    Én már nem szívesen emlékszem életemre,
    mert minden jó után kesernyés lett a szám.
    De akkor, az az éj – azt sohasem felejtem.
    De akkor, az a csók – az jó volt igazán.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Várakozás

    (1960)

    Éppoly szorongva várlak, mint először.
    Rendet rakok, virágot szerzek, és
    úgy érzem ismét: szenvedés a válás,
    s beteljesülés minden érkezés.

    Egy idegen lény mozdulását érzem
    izmomban, amint rendezem hajam.
    Ugyan ki az? – Elönt a sejtelem, hogy
    hat év előtti, mélyebb önmagam.

    Feltámad mély és büszke ifjúságom,
    szilaj vagyok, és szinte reszketek.
    Elég aggódva gondolnom reád, hogy
    a hajdani kevély kamasz legyek.

    Egyként lebír időt és megszokást a
    sóvárgó vágy, a messzeség varázsa.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek