Az éjmadár halott.
Teteme rázuhant a világra.
Hát hiába daloltak annyit,
hiába?
Nincsenek többé
őszinte csókok.
Egy szakadék szélén állnak
a beteg bohócok.
„A szerelem egy időben halt meg
a mesével, én csak annyit mondok” –
szólt az egyik, és még egyet léptek,
és aláhullottak a bölcs bolondok.
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten, egyedül,
mint két ujjam,
mint a mutató s a középső,
mikor széttárom V alakban.
Ketten, egyedül, mint az ujjam,
mindenki nélkül,
mindig együtt,
egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam.
Ketten, ketten, akár az ujjam,
olyan, olyan egyedül-együtt
szeretve, játszva, ölelve
éjjel-nappal, reggel-este
összefonódva, mindenütt együtt
pörlekedve és feleselve
de mindig, mindig egy irányba
s tán nem is tudva, nem is sejtve,
az okát, célját meg sem értve,
valami belső ihletésre,
tán génjeink parancsszavára
szállunk-szállunk egy ismeretlen
egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
mint vadludak fel-felkiáltva,
mert minden tájon, földön otthonunk van,
röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
csillagfényes égen, ékes V alakban.
Forrás: Lélektől lélekig
iszapba fúrt fejű
részeg fatörzs
fuldoklik a vízben
távoli templomtorony
szólítja meg a csöndet
félénk alázattal
kutatom arcod melegét
te csillagokat szimatolsz
az estben: belénk szivárgó
szerelmes szavakat
fáradt hullámok
loccsannak a partnak
– tenyerem álma vagy…
Forrás: Lélektől lélekig
Megszűnt a tér: nincs „messze”, nincsen „távol”,
amióta tudom, hogy létezel:
Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.
Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel,
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel…
Magányából az „én” és „te” kilábol,
mely külön értelmetlen félbe szel;
csak a tündöklő „Te meg én” világol;
értelmes egy velem együtt leszel: –
Én vétkezem, amikor Te hibázol,
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.
Forrás: Lélektől lélekig
Én megtanultam fű-nyelven beszélni
és fákkal szólni zúzott ég alatt,
és megismertem hangtalan sírásuk,
mikor fájdalmuk némán felfakadt.
De mondják-e a füvek szélben, este,
mondják-e egymásnak: kedvesem.
És tudják-e az örökké parázslót
kimondani, e szót, hogy: szeretem?
Forrás: Lélektől lélekig
Itthon vagy-e kedves, itthon-e?
Szíved a szívemhez hajlik-e?
Kezed a kezembe simul-e?
Ha simul, ha hajlik, tekints le.
Magas hegy tetején sziklaszál
sziklaszál tetején cifra vár.
Cifra vár, sziklaszál, meddig áll?
Tovább él náluk e madrigál.
Mint a zúgó erdő, a szívem,
nem csendesül el, csak szíveden.
Fentcikázó sólyom a szemem,
szemed sugarában megpihen.
Forrás: Lélektől lélekig
tenyeremben az arcod
mint forró csokoládé
felhevít – kortyonként
elmerülök benned
s nyelvemen olvad már
ajkad tejszínhab-puhasága
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor rád találok,
felöltöztet az emlékezetem:
vakítóan fehér nadrágban,
kék pólóban uralkodsz
a múlt idő fölött.
Mert nincs többé
elvesztegethető esztendő,
sem hónap, sem óra,
a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
te adsz át engem a jövőnek,
az örök hallgatásnak.
De addig nincs szenvedés,
sem értelmetlen tipródás,
csak az áramló vér hallgatása,
amint vágytól űzötten
kiszakítja az ereinket.
Mindketten egyet akarunk:
ha belehalunk egymásba,
legyen időnk a feltámadásra.
Forrás: Lélektől lélekig
Nélküled már némák a reggelek,
varjú kiált a csupasz fák között,
itt nálunk már a hó is leesett,
szürke füst száll a kémények fölött,
magányosan hallgat kint a határ,
üres tarlón birkóznak a szelek,
kertek alján osonva róka jár,
én meg itt ülök, hogy írjak neked.
Lassan telnek nélküled a napok,
nem te ébresztesz hanem az ösztön,
üres a ház is, csak magam vagyok,
mint fagyott levél a puszta földön,
este amikor a tűznél ülök,
a szobámban suttognak a lángok,
mint megannyi parányi kis tücsök,
úgy játszanak nekem szerenádot,
amíg nézem, hogy izzik a parázs,
hozzám sóhajt téged az esti csend,
a sötétben mint lángoló varázs,
felmelegíted magányos szívem.
Megírom neked ezt a levelet
és várlak, hátha már eljössz holnap,
addig hallgatom ahogy a kertben,
a kutyáink ugatják a holdat.
Forrás: Lélektől lélekig
Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
– riasztó úton – csak a valóságig.
Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
– tétova úton – csak a hallgatásig.
Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
– bénító úton – a megalkuvásig.
Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
– ösvényes úton – csak a hazugságig.
Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
– vak-sötét úton – csak a rombolásig.
Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
– ingoványon – az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
– veszejtő úton – lelke káoszáig…
Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, „koronás” helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, –
és szelíd barátság sarjad belőle.
És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, –
s búvó remény, öröm sarjad belőle:
Mert úgy is van az ember
– sorsáért bármily balszerencsét átkoz –;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
– kalandos úton – legjobb Önmagához.
Forrás: Lélektől lélekig
