Mindenki másnál
jobb,
mindenki másnál
szebb,
mindenki másnál
fájóbb,
mindenki másnál
fájóbb
vagyok.
Fájtam
már
ájulásig,
s ájultam fájdalomig,
földig,
anyámig,
szelíd szavú,
kisgalamb hazámig.
Megtéptem hajamat
csontig,
elátkoztam magamat
az égig,
de nem törtem meg derékban,
„mint a csizmaszár”.
Forrás: szeretem a verseket
Két külön világegyetem
bőrrel határolt végtelen
kikben külön folyó erek
külön párálnak, gőzlenek
kikben két külön öntudat
jár külön-külön utakat
törékeny diplomáciák
vad áradást hidalnak át
kigyúlt mágneses pólusok
kék északfénye felragyog
s egymáshoz vonzott részletek
összefonódva fénylenek
Elfordulnak a pólusok
eloldódó mozdulatok
félöntudatlan fordulat
hagy el idegen partokat
kihűlt ragyogás, hűs sötét
védi a magány felszínét
külön-külön hűlő világ
viszi hunyó zsarátnokát
űrben, mely őrzi távolát:
külön keringő két halál
Forrás: Lélektől lélekig
várlak még el se mentél
máris várlak haza
ha kettesben magammal
az a pokol maga
várlak mint bezárt állat
a gazdájára vár
várlak mint a rab várja
hogy ideje lejár
várlak mint várban várta
az ostromlott csapat
vágtasson a segítség
mert falak omlanak
várlak miként a hívő
égi csodára vár
gyorsan belépsz az ajtón
s kizárod a halált
várlak s kérlelhetetlen
szívem dobajjal int
úgy menj el hogy ne menj el
s úgy jöjj vissza megint
Forrás: Lélektől lélekig
Pihekönnyű daluk árad,
Rokokó-báj: szerelem.
Zene sincsen – susogás csak –,
Puha táncuk figyelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne szégyellj engem, hozzád tartozom,
ne szégyelld kopott ruhám, kopott bakancsom.
Szegénységem emelt fővel vállalom,
leteszem eléd egyetlen vagyonom,
csillogó szelencém csupán álom,
bükkfa ládába rejtettem – – –
Higgy nekem kedvesem, szótlan csenddel
ölellek körül, megérkezek újra otthonunkba,
s a szelídült vihar után, fejem válladra hajtom.
Kezedre csókolom fagyott ajkam, mosolyom,
mit hideg vackomon a magány hagyott emlékül.
Görcsös félelmed hagyd az ajtón kívül,
kioldozlak köteleid gúzsából.
Kulcsot hoztam, messziről jövök,
távoli országokon át, szomjam nem oltotta
idegen források vize, adj innom a te forrásod
friss nektár. Napkeltével indultam, utak nyíltak
végtelen időkön keresztül, vezetett a fény,
mögöttem árnyak loholtak. Kedvesem hagyd,
hadd szeresselek még. Szemedbe merült tekintettel
nézlek, arcodon könnyek futnak, félelmünk
keveredik, elveszett boldogság. Egeket tépek neked,
lábaid elé teszem a bolondok aranyát.
Kellj fel kedvesem, ne hidd, hogy részeg vagyok,
csak valami látomás gyötör szüntelen.
Zuhansz a magasból, távolodsz egyre messzebb.
Ne hagyj itt! Látod feléd nyújtom kezem.
Ne hagyj itt! Látod eléd teszem a hegyeket,
azokon lépj hozzám. Madarakat küldök,
emeljenek, s ne hagyják porcelántested összetörni.
A horizont legendájának könyve őrzi neved,
vörös pírral írt betűk. Kedvesem, örvénybe kerültem,
tegnapokba merült álmokkal vívódok,
kedvesem hagyd, pillanatképekben is szeretnélek,
látod, lenhajammal takarlak, így adok oltalmat,
védőn féltve a múlt rémeitől.
Magaddal vitted utolsó levelem, mit zokogva írtam,
mond kedvesem, mondd, hogy elolvastad,
mond, még egyszer utoljára, hogy jó volt velem…
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod, arra gondoltam,
hogy sokszor
csak a testek olvadnak egybe,
máskor pedig csak a lelkek,
de talán egyszerre soha nem
ölelkezik a test, és a lélek is,
test a testtel, lélek a lélekkel,
mintha csak kenyere lenne,
vagy csak vizet ihatna
az ember test és lélek együtt,
harmóniát
csak a kettős harmónia szülne,
külön harmónia nem létezhet,
a testek harmóniái csonkák
a lelkek összhangja nélkül,
hol kenyér, hol pedig víz,
valami mindig hiányzik,
az ember így soha sem teljes,
ha lenne kenyere,
és víz is juthatna neki,
soha nem szomjazna,
soha nem éhezne,
kenyéren
és vízen is jól megélne.
Forrás: Lélektől lélekig
.kaktusz
Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhű nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körül minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, –
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevült arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét;
Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, –
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szívét nem bízta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!
Forrás: Lélektől lélekig
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál magadról szép éneket,
dicsőítő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Forrás: Szeretem a verseket
Emlékszel-é a szép napokra,
Midőn oly boldogak valánk,
És minden oly szép összhangzással
Mosolyga ránk,
Emlékszel-é?
Hallgattuk a pacsirta dalát
S midőn eltűnt felhők megett,
Lelkünkben halkan folytatók a
Lágy éneket.
Emlékszel-é?
Akkor szívünkben is tavasz volt,
Szerelmem a pacsirtaszó.
Felhő borít most engem is, de
A dalra óh
Emlékszel-é?
Folytatja-é azt, lány, szíved még,
Mit csak neked danoltam én?
Ha nem, – dalával e szegény szív
Is halni mén,
Ha feledél.
Nem zeng fel újra, mint pacsirta,
A szívre nem jő két tavasz,
S számomra benned, oh leányka,
Már veszve az,
Ha feledél.
S ha mondok is dalt, őszi szél az,
Mely hord hervadt virágokat,
Miket a dús tavasz feledve
Az őszre hagy,
Mint feledél. – –
Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár
