https://verskucko.com

Címke: állat

  • Fodor Ákos: MINI-LITÁNIA

    Az élő lény mind leendő halott.
    Élni nem teljes lét, csak állapot,
    melynek céljáról tudsz? Én nem tudok.
    — Ne irigyelj embert, növényt, se állatot,
    de tiszteld, mert született, mert él, mert halni fog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Egy ebről…

    Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
    És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
    Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
    Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…

    Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
    És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
    A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
    Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…

    Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
    De…
    Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: A kutya

    Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
    s fakó gyékényen, suta
    szalmakunyhóban hét piros
    kölyköt fiadzott a kutya.

    Nyelvével fésülgette őket,
    ki nem ment volna percre sem;
    ott mókázott, s meleg hasából
    habos tej csurrant édesen.

    S hogy leragadt a nap szeme,
    s elcsitult a baromfihad:
    jött a gazda, zsákba kötötte
    mind a hét kis kutyafiat.

    Nyomába loholt a kutya –
    elmaradoztak a hegyek…
    A páncéltalan víztükör
    fázón, sokáig remegett.

    Amint gyötörten hazaért,
    nyaldosva izzadt oldalát:
    egyik kölykének nézte a
    holdat, mit ringattak a fák.

    A szikrázó űrbe meredt,
    szimmantott és nyítt és nyögött,
    de a vékony hold is lecsúszott,
    eltűnt egy kék halom mögött.

    S mint akinek kenyér helyett
    kötődő kéz követ hajít:
    hullatni kezdte lassan a hóba
    szeme arany csillagait…

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Beteg kutya

    Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
    És vánszorog a ragyogó napon.

    Szeméből csöndes panasz sír feléd,
    Keresi részvéted tekintetét.

    Tebenned bízik, úrban a hívő,
    És kínjait eléd teríti ő.

    A mindenség poklában didereg,
    Oly nyomorult, akár az emberek.

    A megváltó halált nem ismeri,
    Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

    Csak nyöszörög, sírása könnytelen
    S az égre szűköl árván, csöndesen.

    Testvéred ő is és osztályosod,
    A nap alatt egy a ti sorsotok,

    Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
    Ártatlan ő, szegény és védtelen.

    Mégis embernek ember gyilkosa
    És a kutyától nem tanul soha!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kis kutya

    Mégis a legszebb állat.
    Magasba trónol fönn a vánkoson,
    csodálva nézem sokszor órahosszat
    és fürge szívverését számolom.

    Ha álmodik csontokról és ebédről,
    gondolkozom, milyen a kutya-álom?
    Milyen lehet az élete, az álma
    ezen a vad és végtelen világon?

    Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja
    s virgonc szemem kerüli futva-félve.
    Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
    enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.

    És firtatom: nem szeret ugye senki
    s buksi fejét búsan térdemre ejti.
    És szólítom: menjünk a kertbe ki
    s lengő fülét lassan leengedi.

    Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
    és mélabúsan önmagába mélyed.
    Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
    s reám borul, akár egy drága testvér.

    És nógatom: szólj a kutyavilágról,
    hol testvérkéd, apuskád messze él
    és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
    Száját feszítem és mégsem beszél.

    Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
    ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
    Nem tud beszélni, a kedveske néma.
    És sír és sír… Szegény kis kutya sír.

    Úgy élünk együtt, két kis idegen,
    valahol messze, mese-szigeten.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Fekete kutya

    Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
    hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
    kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
    s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.

    Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó
    kigyúlt tekintetét az erdőn átlövellte
    s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
    s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.

    Azután, mint ha égő kazal üszökbe hamvad,
    úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya,
    kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
    a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.

    Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
    fekete, óriási kutya lohol utánam,
    vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
    verejték verte testem és reszketett a lábam.

    Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
    s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
    már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
    kitátott torka párás gőzét reám lehelte.

    Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
    jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
    kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
    akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.

    Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
    eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
    s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
    mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu