Az élő lény mind leendő halott.
Élni nem teljes lét, csak állapot,
melynek céljáról tudsz? Én nem tudok.
— Ne irigyelj embert, növényt, se állatot,
de tiszteld, mert született, mert él, mert halni fog.
Forrás: Lélektől lélekig
Az élő lény mind leendő halott.
Élni nem teljes lét, csak állapot,
melynek céljáról tudsz? Én nem tudok.
— Ne irigyelj embert, növényt, se állatot,
de tiszteld, mert született, mert él, mert halni fog.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…
Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…
Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
De…
Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
És vánszorog a ragyogó napon.
Szeméből csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.
Tebenned bízik, úrban a hívő,
És kínjait eléd teríti ő.
A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.
A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.
Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre szűköl árván, csöndesen.
Testvéred ő is és osztályosod,
A nap alatt egy a ti sorsotok,
Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
Ártatlan ő, szegény és védtelen.
Mégis embernek ember gyilkosa
És a kutyától nem tanul soha!
Forrás: Lélektől lélekig
Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret ugye senki
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír… Szegény kis kutya sír.
Úgy élünk együtt, két kis idegen,
valahol messze, mese-szigeten.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.
Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó
kigyúlt tekintetét az erdőn átlövellte
s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.
Azután, mint ha égő kazal üszökbe hamvad,
úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya,
kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.
Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
fekete, óriási kutya lohol utánam,
vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
verejték verte testem és reszketett a lábam.
Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
kitátott torka párás gőzét reám lehelte.
Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.
Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu