Címke: árnyék

  • Lator László: Éjjel

    Nem tudtak még a lassú órák
    kalapácsai összetörni,
    nem hajolnak hozzám a fák,
    némák a lángoló madarak.

    Egészen bennem él az éj
    kifájhatatlan szürkesége,
    szétszórt keserű szavaim
    senki se szedi fel.

    Az árnyék hosszan rám zuhan,
    eltátott számon sűrű csend ül,
    homlokomról az éjszakát
    kezem kínlódva tépi.

    A puszta utcán kóborol
    valami könnyű, árva árnyék,
    a hold a barna foltokon
    sárgán, hidegen elgurul –

    Reggelre majd a szürke köd
    hosszú csíkokat húz az utcán,
    és dermedt számról földre hull
    a széthasadt kiáltás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Az árnyból szőtt lélek

    A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
    Szeretem én aranyszín dombokon,
    Áldott az árnyak test nélküli teste,
    Titkos kelméjük lelkemmel rokon;
    Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta
    Lehű árnyából este szőtte meg,
    S a furcsa mélabút ekként foganta,
    Mely lágy redőin egyre ott remeg.

    Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,
    Hányszor terítém csöndes fátyolát
    Magam köré, és véle szépitélek,
    Éles fényekkel bántó, vad világ!
    Az emberek önző zsivaja édes,
    Testvéri, bús zenévé fátylasult,
    S forró, maró napokból mély, setétes,
    Merengő tájjá csöndesült a múlt.

    S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér,
    S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy,
    Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér,
    S hogy néha még az Isten is irígy,
    Merengő órán szétterült a fátyol:
    Árvák vagyunk mind! – sírta egy titok,
    S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból,
    S részvétre vált a szisszenő szitok.

    S fákat szerettem, s szirmok tüneményét
    Figyeltem andán, s méla könyveken
    Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét,
    S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
    Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
    Egy árva barlang, mit a könny vize
    Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban,
    S éreztem, jó az élet bús ize.

    Sok este halk szivarnál sárga bábut
    Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
    A Malomárok kinn már jég alá bútt,
    S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
    Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, –
    Távol harmónikák híttak rivón,
    S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
    Aranyszárnyán a roppant Orión.

    Éjfél felé a jó falusi doktor
    Öreg kezét megráztam; új szivar;
    Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól,
    Lelkem versek terhétől lett bizarr,
    S hazasiettem írni, írni, írni,
    Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
    S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
    Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!

    Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
    Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland
    Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság
    Sivár vizén boldog boldogtalant –
    Így lettem hálás minden gyáva kincsért:
    Pipám füstjéért, karcos kis borok
    Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért,
    S hogy ajkamról peregnek halk sorok.

    Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet,
    E rettentő, vonagló, új világ,
    Mindennap egy új Utolsó Itélet
    Vas kürtje zúg, setét villáma vág;
    Reszketve terítem a védő fátyolt
    Magam körül, s eltépi a vihar,
    És minden barlang, melynek csendje lágy volt,
    Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.

    Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa,
    Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
    Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
    A sok finom fonál hogy szétesett –
    Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen,
    Ha elcsitult az orkán gyász zaja,
    Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben,
    Mint omló partok éjszín zászlaja?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A rejtett igazi

    Sokszor, mikor a napba nézek,
    már-már azt hiszem:
    ő az igazi.

    S elfelejtem, hogy minden látható,
    tapintható és megcsókolható:
    a rejtett igazinak
    árnyéka csupán.

    Valahol bennünk van az élet,
    melynek árnyékát éljük,
    valahol bennünk van a ház,
    melynek árnyékát lakjuk,
    valahol bennünk van a kenyér,
    melynek édes árnyékát
    megszegjük estelente.

    Vagy valami irgalmatlan kék tó
    mérföldes fenekén,
    vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
    és távoznak tőlünk az égen –
    messziről, messziről visszakiáltva:
    Poéták, bolondok,
    meg tudtok-e fogni?

    Én nem tehetek róla,
    megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
    Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
    ha mélységes, barna szemébe nézek,
    remegve dobom felé a kérdést:
    Milyen lehet a Gyönyörű,
    kinek árnyéka vagy?

    1928

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő – Merre száll?

    Madár zeng s villan az égen
    fut árnya sötéten a réten
    fent tűzben két lila szárny ég
    lent hamuszürke az árnyék

    Röghöz tapad életem – ó jaj
    szállni be bús örök óhaj
    örök de örökre hiába
    embernek földön fut a lába

    Valahol fent két lila szárny ég
    rohanok mord és hideg árnyék
    botladozom magam összesebezve
    messzire messzire – messze

    Ó merre száll az a langy dal
    az a fényes mennyei angyal?
    kinek lila szárnya ragyog
    kinek én csak az árnya vagyok.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • John Donne: 1. Szent szonett – Lecke az árnyékról

    (ford.: Kálnoky László)

    Várj, kedvesem, fölolvasok
    a szerelem könyvéből egy lapot.
    Háromórás sétánk alatt
    nyomunkban két árnyék haladt,
    mit létre saját alakunk hozott;
    de most a nap fejünk fölött van épp,
    lábunk árnyunkra lép,
    s minden, mi nem fény, megfogyatkozott.

    Látván, szerelmünk mily heves,
    minden árnyék, gond, csalfa mez
    kitért előlünk; s most nem így van ez.

    A szerelem nem ért tetőre még,
    ha féli a mások tekintetét.

    Ha szerelmünk dele letűnt,
    majd más irányú árnyékot vetünk.
    Amaz elsők más szemeket
    tettek vakká, de majd ezek
    a mi kettőnk látását veszik el.
    Ha egyszer a szerelem alkonyul,
    megcsalsz majd álnokul,
    s én olyat teszek, mit titkolni kell.

    Reggeli árnyék megy tovább,
    ők nyúlnak egész napon át –
    De jaj, rövid a nap, ha hűl a vágy!

    Növő vagy teljes fény a szenvedély,
    s délutánjának első perce éj.

    Forrás: Magyar Bábel