Címke: Balaton

  • Sík Sándor: Sajó

    Ketten ülünk a parti köveken
    Édes napfényen, a Sajó meg én.
    Gügyög a Balaton gyermetegen.

    Elmondhatatlan mély mosoly az égen,
    És édes-kéken tükrözik a tóban,
    És bennem, és az állat mély szemében.

    Halk szellő rebben, néma felhők szállnak.
    Árnyak a vízen. Lelkem megremeg,
    Riadtan lobban szeme a kutyának.

    És gondolatom Istenhez suhan.
    Nagyságos csendben ünnepel a tó,
    S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Országos eső

    Selyemfonálként
    lengedező
    millió lábán
    megjött az eső.

    A tenger küldte
    vagy Afrika,
    libbent az Alpok
    ormaira,
    de, mert ott fázott
    s reszketett,
    hamar a Dunáig
    ereszkedett,
    és, látni akarva
    a magyar hazát,
    mérföldeseket
    lépett, tovább,
    s éjfélkor a Nyurga
    Lengedező
    befutott Budapestre:
    a nyári eső!

    Most is felettünk
    ácsorog,
    de egész a Tiszáig
    szétcsorog:
    szapora, szapora
    tánca mezőn,
    kopog a, suhog a
    háztetőn,
    halakra kopog a
    Balatonon,
    úgy dobol, ahogy az
    ablakomon:
    mindenütt suhog
    és pereg
    a cérnavékony
    permeteg.

    Mindenütt pereg
    és suhog,
    s kortyolják füvek,
    állatok,
    a piros szamóca
    s az őzikék
    s ezüst pocsolyákból
    a veréb,
    és mind, a ribizli,
    az almafa,
    a búza, a krumpli,
    a kukorica,
    s a margaréta,
    a szarkaláb
    meg a csingilingi
    harangvirág,
    és mind, ami csak van,
    a paradicsom,
    és ráadásul az
    ezernyi gyom,
    a sok szegény gyom,
    a szép, szigorú
    szamártövis meg az
    útilapu.

    Millió nyurgán
    lengedező
    lábán így jár-kel az
    Országos Eső.

    De ha majd teleszívta
    magát a mező,
    lengén tovább megy a
    Lengedező:
    átlép a határokon,
    új hegyeken,
    s Erdély vagy a Tátra
    fölött terem,
    és szapora, szapora
    tánca mezőn,
    dobol és suhog ott is
    a háztetőn.

    Vagy gondol egyet
    a könnyű legény
    s kezd fölfele mászni
    ezer kötelén,
    millió cérna-
    fonalán, föl, oda,
    hol mindig aranylik
    a Nap sugara:
    felhő-szigetéről
    egy darabig
    lóbálja tűnő
    lábait.
    De, mint azok, ő is
    párolog, és
    fejest fölugorva
    hipp-hopp, belevész
    abba a roppant
    lenge-kék
    fény-óceánba,
    aminek neve Ég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Téli áhitat

    Csendesen, botfülű vonat!
    A szakrális lepel alatt
    Piheg a téli Balaton.
    Fehér áhitattal köszöntsük,
    Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
    A felnyújtott jegenyegallyakon.

    Csak ez, csak ez van, – nincs se vér, se bomba,
    Nincs katakomba,
    Csak a szépség van, ez a hófehér.
    Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
    Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
    A szépséggyilkos emberért!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Balaton

    Szerelmünk egyetlen: holtunk előtt
    majd az arcok erdejéből kiválik.
    Talán az lesz, ki elkísér odáig
    s ránk illeszti gonddal a szemfedőt,
    talán az, ki elhagy… Én mindig őt,
    a még talányost sejtem, ha a tóra
    búcsúzni visszanézek elfogódva,
    s marasztalnám, űzném is az időt.

    Mert ilyenkor, csupán egy pillanatra,
    a víz minden színét meglobogtatja,
    s mennék, de rá kell bámulnom – habár
    Orfeusz árulását újrajátssza
    velem a látvány: haldokló varázsa
    az örök vágy poklába visszazár.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Kisfaludy Károly: 7. Messze fénylik a Balaton

    (Népdalok-sorozat)

    Messze fénylik a Balaton,
    És engemet partjához von:
    Immár tudom, miért fénylett,
    Mert szép Rózsám bele nézett.

    Hej szép Rózsám! tekints rám is!
    Hadd derüljön bús szívem is:
    Olyan az, mint a Balaton,
    Ha felette szélvész vagyon.

    Forrás: Arcanum

  • Pilinszky János – Éjféli fürdés

    A tó ma tiszta, éber és
    oly éles fényü, mint a kés,
    lobogva lélekző tükör,
    mit lassu harcban összetör
    karom csapása. Nyugtalan
    heves fogakkal visszamar
    a mélyen megzavart elem.
    Legyőzve, lustán fekszem el
    és hallgatózom. Csillagok
    rebbennek csak, mint elhagyott
    egek vizébe zárt halak,
    tünődve úszó madarak.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • József Attila – A hullámok lágy tánca…

    A hullámok lágy tánca s odaát
    a lombok gyenge lejtése az éjjelt
    lassudan hozták s csillagok raját
    hívták reszketni az egekre széjjel.

    Így ők. S az érzelmek is csendesen
    mozdulnak benn a szívben ringatóan,
    emlékezés visszfénye, szerelem
    hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.

    Én nem értem, csak érzem az egészet.
    Itt tangót jár a sok lány és fiú,
    a sok számító, kedves és hiú.
    Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.

    De némán, hiszen ráér a természet,
    a zene mögött zúg az örök erdő.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Baróti Szabó Dávid – A vitorlás hajójú Balatonról

    Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
    Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
    Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
    Már Magyarországnak tengere fényre kelend.

    Már az hamis panaszok megszűnnek: hogy olly sok üdőkig
    Mértföldekre terűl, mégpedig hasztalanúl…
    Úgy van, hamis panaszok: mert jók a tengerek, ámbár
    Nem tud az agg restség élni haszonra velek.

    Szoktak-e járni kaszák, sarlók a víznek alatta?
    S ez meg nem lévén, a vizek hasztalanok?…
    Nézd most a Balatont: melly szörnyű terheket hordoz!
    Sík hátára miként illik az újdon hajó!…

    Már ökröd, szekered, lovad, el nem vesznek az útban:
    E tenger s ez hajó terheid elviseli…
    Még nem vólt magyar, és e víz már itt vala: nem vólt
    Haszna, mivel nem vólt, akivel ossza javát…

    Festetichet várták az üdők. Ez végire hajtá,
    Amivel eddigelé más nem is álmadozott.
    Nyújtsd hátad Balaton, s úgy vedd mindenkor hajóját,
    Mintha hajójával Festetich űlne reád.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Berzsenyi Dániel – Keszthely

    Itt, a kék Balaton partja virányain,
    Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
    Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
    S a halmok koszorús oldalain ragyog
    A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;

    Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
    A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
    Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
    Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
    A tér telkeit és a vizenyős lapályt;

    Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
    Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
    Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
    Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;

    Gyakran zengeti itt Árion énekét
    A hold fénye alatt gerjedező vizen.
    S nézzétek, hol ama már feketült falak
    Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!

    Ott vár titeket egy bölcs, s kebelébe zár
    Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
    Századnak született, s aki virágkorát
    Rómának ragyogóbb színre derítené.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Vachott Sándor – Balaton vidékén

    Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
    Ölelve tartnak a part karjai,
    S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
    El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.

    Megáll a vándor csöndes partodon,
    S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
    Fürödni benned élénk vágya jő.
    Midőn a nyájas este szétborong,
    Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
    Leszáll a fényes csillagtáboré,
    És fenn az égen csak testök marad.

    Lágy habjaidnak búskomoly zaja
    Felkölti a szív mély sejtéseit.
    Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
    Közel hegyekről rád zöldellenek
    Végetlenül a jókedv bokrai,
    Mikről a bornak dús gyümölcse függ.

    De homlokodra tőn, óh Badacson,
    Az alkotó kéz sziklakoronát,
    Hogy légy királyné a hegyek között.
    Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
    Előttem áll, mint összedőlt remény,
    Miként kirablott fészek, Szigliget.

    Az őszi nap bágyadt sugáriban
    Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
    S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
    Költőd regéi, gyönyörű vidék,
    Örök zománcot vontanak reád.
    Az útazóra, látván váraid,
    Eltűnt időknek levegője száll.

    Víg Badacson még, víg és népes is:
    Szüretjein ki lenne szomorú?
    Régen keserge a szép Rózsa itt,
    A vén diófa már kiszáradott,
    Melynek tövében ült. És a rigók
    Csak vigalomnak hallják hangjait.

    Még összegyűlnek a termő hegyen,
    Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
    Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
    Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
    De nincs komor bú arcaik felett.

    Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
    Elénk daloktól zengnek ajkaik,
    S az éjszakákat táncban lejtik el:
    Im zeng az este víg zenéje már!
    Jertek, barátim, minket hí e hang!
    Örüljük át a holdvilágos éjt.

    S midőn a hajnal első fénye kél,
    Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
    S éltessük e táj őszült dalnokát!

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek