https://verskucko.com

Címke: Bartók Béla

  • Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

    Milyen széles az Óceán
    annak, ki hazagondol –
    s rossz hír számára mily rövid az út.
    S százszor jajabb annak, ki már-már
    gondolkodni se tud a gondtól.
    Jaj neked, hús-vér idegen! –:
    szerves gép itt az ember – –
    próbáld szeretni – hisz mégis az a dolgod –
    nem kilóra mért szerelemmel.

    Hova vetemedtél
    hova vetemedtél
    szivárvány havasról
    szivárvány havasról
    tűzre te vettettél
    hamuvá vedlettél
    mint jó Ráduj Péter
    szëme mënyecskéje
    románul Marinka
    magyarul Margitka
    ifjú Ráduj Péter
    szëme mënyecskéje
    románul Marinka
    magyarul Margitka

    Jaj istenem a világ
    kinek szoros kinek tág
    jaj de szoros a világ
    csontig hatol velőt vág
    hogy kitágul a világ
    ha egyszer jobb időt lát.

    Dolgos állat az ember,
    így bírja ki magát,
    lesz még célszerű is
    az agyontervezett világ,
    mindennek oka s célja
    s valami haszna van,
    a jövő alaprajza
    az arc ráncaiban,
    emez már föld alá nő,
    amaz csillagokig – –
    – Komponálni? lehet még?
    de hát az ember dolgozik.

    Kőrösfői lányok,
    máramarosi románok,
    sátron sívó arabok,
    kunyhón tengő törökök:
    hogy a nóta régi
    s hogy mindig új: így örök –
    egy nyelven szól az mind,
    magyarul, románul,
    s ki más értené, ha
    nem Bartók tanár úr?!

    Estélyiben-frakkban
    Urak-Hölgyek, hölgyek-urak,
    zongoraszónál szebb
    zongorafödélen a lakk,

    gyémántbolygók keringenek,
    csiribirivalcer –
    – pucér füleknek szól,
    veszett ez a hangszer!

    Kicsi ember, tudsz-e
    szépeket hazudni,
    szép álságot hinni?
    Van-e erőd: utolsóig
    minden poharat kiinni?

    Kin veszed meg végül,
    hogy nem alhatol?
    Ten bűnöd az is, ha
    megszaggattatol.
    Sikonghatsz nyersen, mint a dzsessz,
    vijjogtathatsz vonósokat,
    doboghatod a végtelen
    szinkópás ritmusait,
    csobogó fényakkordok
    gyöngyözhetnek ujjaid alól –
    mit számít a kőfülűeknek!
    Köpj rájuk – másként nem megy.
    De senki se tiltja meg,
    hogy néha ne fájjon kegyetlenül.
    Fáj az otthon, ki megtagadott.
    Fáj az otthon, a megtagadott.

    Halál elől meghalásba menekül, aki él –
    út-e az út, mely nincsen?
    Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
    kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.

    Akit sorsa meg akar tartani:
    síriglan-reményben ég el.
    Akit sorsa el akar veszteni:
    megveri tehetetlenséggel.

    Gond a pénz is, míg szabadságot ad,
    gond a csönd is, ha nincs.
    Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad,
    a lélek végül rádpirít.

    …

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csoóri Sándor: Cantata profana

    Bartók Béla emlékére

    Nem mentünk haza ma sem,
    nem mentünk haza, fiúk.
    Hiába sikálta el anyánk a késeket,
    hiába mosta le
    a görcsös asztalt.
    Átmetszett nyakkal,
    vére iszapjában
    hiába jajdult föl a lúd.

    Nem is üzentünk,
    nem is írtunk –
    mintha árvíz sodorta volna el kezünket.
    Húsvét nem húsvét többé,
    a kisöpört ház
    nem a mi házunk.

    Ki az az öregember ott?
    ül a fehér fal lidérce előtt,
    ül a világvégi cigarettafüstben.

    Arca szétnyomott vesszőkosár.

    Talán minket vár,
    minket keres,
    minket szeretne látni,
    az ablakon túli utcában,
    rövidlátó életében.

    Ne keress bennünket,
    ne várj,
    te, dohányszagú öregember,
    te, kutyaól-mellű szegény.
    Nem vagyunk már a te fiaid.
    Ha ajtó nyílik, mintha kések.
    S ha szólunk,
    félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

    Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,
    rázkódnánk melletted,
    mint a villanytelep.
    Széthasadna a tányér,
    a borospohár
    s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,
    átszőné gyomrodat,
    s lenne belőled szőr-kosár,
    szőrember,
    fölpörzsölhető halott.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • llyés Gyula: Bartók

    „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz!
    Azt! Földre hullt
    pohár fölcsattanó
    szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
    reszelő sikongató
    jaját tanulja hegedű
    s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
    a bearanyozott, a fennen
    finom, elzárt zeneteremben,
    míg nincs a jaj-sötét szívekben!

    „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz,
    hogy van, van lelke még
    a „nép”-nek, él a „nép”
    s hangot ad! Egymásra csikorított
    vasnak s kőnek szitok-
    változatait bár a zongora
    s a torok fölhangolt húrjaira,
    ha így adatik csak vallania
    a létnek a maga zord igazát,
    mert épp e „hangzavar”,
    e pokolzajt zavaró harci jaj
    kiált
    harmóniát!

    Mert éppen ez a jaj kiált
    mennyi hazugul szép éneken át –
    a sorshoz, hogy harmóniát,
    rendet, igazit vagy belevész a világ;
    belevész a világ, ha nem
    a nép szólal újra – fölségesen!

    Szikár, szigorú zenész, hű magyar
    (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
    volt törvény abban, hogy éppen e nép
    lelke mélyéből, ahová leszálltál,
    hogy épp e mélység még szűk bányatorka
    hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
    a hideg-rideg óriás terembe,
    melynek csillárjai a csillagok?

    Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
    húz a fülembe;
    anyánk a halott – a búcsúzót ne
    kuplé-dal zengje;
    hazák vesztek el – ki meri siratni
    verkli futamokkal?
    Van-e remény még emberi fajunkban? –
    ha ez a gond s némán küzd már az ész,
    te szólalj,
    szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
    hogy – mégis! – okunk van
    remélni s élni!

    S jogunk van
    – hisz halandók s életadók vagyunk –
    mindazzal szembenézni,
    mit elkerülni úgysem tudhatunk.
    Mert növeli, ki elfödi a bajt.
    Lehetett, de már nem lehet,
    hogy befogott füllel és eltakart
    szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
    s majd szidjanak: nem segítettetek!

    Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
    mi neked fölfedetett,
    a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
    te bennünket növesztel, azzal,
    hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
    Ez – ez vigasztal!
    Beh más beszéd ez!
    Emberi, nem hamis!
    A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
    a kétségbeeséshez.

    Köszönet érte,
    az erőért a győzelem-vevéshez
    a poklon is.
    Ím, a vég, mely előre visz.
    Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
    a rettenetet, azzal föl is oldja.
    Ím, a nagy lélek válasza a létre
    s a művészé, hogy megérte
    poklot szenvednie.

    Mert olyanokat éltünk meg, amire
    ma sincs ige.
    Picasso kétorrú hajadonai,
    hatlábú ménjei
    tudták volna csak eljajongani,
    vágtatva kinyeríteni,
    amit mi elviseltünk, emberek,
    amit nem érthet, aki nem érte meg,
    amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

    csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
    példamutató nagy ikerpár,
    zene csak, zene csak, zene,
    a bányamély ős hevével tele,
    a „nép jövő dalával” álmodó
    s diadalára ápoló,
    úgy szabadító, hogy a börtön
    falát is földig romboló,
    az ígért üdvért, itt e földön,
    káromlással imádkozó,
    oltárdöntéssel áldozó,
    sebezve gyógyulást hozó,
    jó meghallóit eleve
    egy jobb világba emelő zene –

    Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
    ki muzsikád ujjaival
    tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
    ahol a baj
    s beh különös, beh üdvös írt adsz
    azzal, hogy a jaj
    siralmát, ami fakadna belőlünk,
    de nem fakadhat, mi helyettünk
    – kik szív-némaságra születtünk –
    kizenged ideged húrjaival!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Bartók

    „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz!
    Azt! Földre hullt
    pohár fölcsattanó
    szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
    reszelő sikongató
    jaját tanulja hegedű
    s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
    a bearanyozott, a fennen
    finom, elzárt zeneteremben,
    míg nincs a jaj-sötét szívekben!

    „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz,
    hogy van, van lelke még
    a „nép”-nek, él a „nép”
    s hangot ad! Egymásra csikorított
    vasnak s kőnek szitok-
    változatait bár a zongora
    s a torok fölhangolt húrjaira,
    ha így adatik csak vallania
    a létnek a maga zord igazát,
    mert épp e „hangzavar”,
    e pokolzajt zavaró harci jaj
    kiált
    harmóniát!

    Mert éppen ez a jaj kiált
    mennyi hazugul szép éneken át –
    a sorshoz, hogy harmóniát,
    rendet, igazit vagy belevész a világ;
    belevész a világ, ha nem
    a nép szólal újra – fölségesen!

    Szikár, szigorú zenész, hű magyar
    (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
    volt törvény abban, hogy éppen e nép
    lelke mélyéből, ahová leszálltál,
    hogy épp e mélység még szűk bányatorka
    hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
    a hideg-rideg óriás terembe,
    melynek csillárjai a csillagok?

    Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
    húz a fülembe;
    anyánk a halott – a búcsúzót ne
    kuplé-dal zengje;
    hazák vesztek el – ki meri siratni
    verkli futamokkal?
    Van-e remény még emberi fajunkban? –
    ha ez a gond s némán küzd már az ész,
    te szólalj,
    szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
    hogy – mégis! – okunk van
    remélni s élni!

    S jogunk van
    – hisz halandók s életadók vagyunk –
    mindazzal szembenézni,
    mit elkerülni úgysem tudhatunk.
    Mert növeli, ki elfödi a bajt.
    Lehetett, de már nem lehet,
    hogy befogott füllel és eltakart
    szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
    s majd szidjanak: nem segítettetek!

    Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
    mi neked fölfedetett,
    a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
    te bennünket növesztel, azzal,
    hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
    Ez – ez vigasztal!
    Beh más beszéd ez!
    Emberi, nem hamis!
    A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
    a kétségbeeséshez.

    Köszönet érte,
    az erőért a győzelem-vevéshez
    a poklon is.
    Ím, a vég, mely előre visz.
    Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
    a rettenetet, azzal föl is oldja.
    Ím, a nagy lélek válasza a létre
    s a művészé, hogy megérte
    poklot szenvednie.
    Mert olyanokat éltünk meg, amire
    ma sincs ige.

    Picasso kétorrú hajadonai,
    hatlábú ménjei
    tudták volna csak eljajongani,
    vágtatva kinyeríteni,
    amit mi elviseltünk, emberek,
    amit nem érthet, aki nem érte meg,
    amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
    csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
    példamutató nagy ikerpár,
    zene csak, zene csak, zene,
    a bányamély ős hevével tele,
    a „nép jövő dalával” álmodó
    s diadalára ápoló,
    úgy szabadító, hogy a börtön
    falát is földig romboló,
    az ígért üdvért, itt e földön,
    káromlással imádkozó,
    oltárdöntéssel áldozó,
    sebezve gyógyulást hozó,
    jó meghallóit eleve
    egy jobb világba emelő zene –

    Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
    ki muzsikád ujjaival
    tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
    ahol a baj
    s beh különös, beh üdvös írt adsz
    azzal, hogy a jaj
    siralmát, ami fakadna belőlünk,
    de nem fakadhat, mi helyettünk
    – kik szív-némaságra születtünk –
    kizenged ideged húrjaival!