Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
Köszönöm azt, hogy ép hitem,
S hogy e világban ím, a lélek
Gyönyörű házát építem
Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
Tovaröpít egy jó varázs.
Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit –
járva az átkok berkeit.
Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
s hívogató szód rám talál.
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy asztallap választ csak el
tőle, fa-göcsörtjeivel,
ág-bogak sebhelyeivel…
Nem kérdez, de felelni kell,
én felelnék, de nem merek,
a fát látom a szirt felett,
sok vizek zúgnak lent vadul,
a látomás örvénybe hull,
veszejtő zűrzavarba fúl,
elvész föltarthatatlanul…
Most őt látom, csupa zene,
madárhang, örvény a szeme,
szirten lángragyúl a jég,
tűzzuhatag a szakadék,
csak zuhatag és jajgatás,
aztán örök hallgatás;
borít szakadt fátyolt reám
a lágy, közömbös óceán,
volt sorsok, elmerült nevek
között halálba süllyedek,
de fölnézek egy percre még,
és ő az ég, és ő az ég.
Forrás: Szívzuhogás
Tudom, hogy lehetetlen.
Azért csinálom!
Légvár – bevehetetlen.
Halálos álom.
Tudom, hogy megtorpanok.
Erősebb nálam.
Tengerre szállnék gyalog,
lehúz az áram.
Szemembe árad a fény,
igéz a Minden;
szavakba hogy önteném?
Messze van innen,
hol renddé rendeződik,
mi volt s mi lesz még,
s az ég leér a földig…
Tenni szeretnék!
Teremteni világot,
egyet az Egyben.
De térdig sárban állok.
Ki húz ki engem?
Istennek sem volt tréfa,
pedig ő isten…
Megingok nagyon néha
erőben, hitben.
Lehetetlent akarok
esztelen áron.
Tudom, hogy belehalok.
Azért csinálom.
Forrás: Art-Poétika
