Arcomat soha nem látta,
pedig este van, de én szeretem Őt,
s Ő tudja ki vagyok én.
Ó furcsa betűk: Ő lámpa előtt ült
és maga elé beszélt akkor,
míg kisírt és derült érzéssé
szaladtak a szavak, s most itt van,
lila bogarak futnak a szemem elé, –
mily zsibbasztó áldás!
futnak, majd megállnak, sok apró állatocskák
s te árva férfi, szóba állsz velük,
a lelkükkel beszélsz; mit akarnak tőled
e kicsiny világban?
De egyszerre csak eloltod a lámpát,
mint szomorú kamaszok szokták
s a tűzbe dobsz valami ártatlan
papírost, – ó hiába szeretnéd lehúnyni most
szemérmes szempilládat:
a késő őszi éjben két elfáradt lélek
hangosan lobogni kezd.
Forrás: Lélektől lélekig
