Kőország
kővilág
kőfákon
kő az ág
kőágon
kőmadár
kőtolla
hulldogál
Kővirág
kőfelhő
kővölgyben
kőpatak
kőhegyen
kőerdő
kővízben
kőhalak
Vénségеs
kőjuhász
kőnyájra
ő vigyáz
köréten
kőjuhok
fű is csak
kő jutott
Kőégen
kő a nap
kisbojtár
bújj elő
ostorod
kapd elő
s kő kövön
nem marad!
Forrás: PIM
Foganni könnyű. Világra jöttem,
suhogó kések között születtem,
s felnőttem én is, mint más, dologra,
akár az apám s az anyám: a gondra.
Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem –
arasznyi múltam el nem cserélem.
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.
Valami mégis megszakadt félbe.
Egy évig egyszer játszani kéne.
Szánkázni télben, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznye-ágon.
Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem, hallod? te kis esendő,
orcád ha sápadt, síró kiskendő,
játszani kellene! elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor,
teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk, két iker-alma,
játszani gyerünk! játszani! jól van!
„Kiskacsa fürdik fekete tóban” –
Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
Zubogó vérem verése, lassulj.
Pókok türelme segít, ha láz van,
gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.
Forrás: PIM
Késem van, kutyám s kenyerem.
Gázolok veled mély havakban.
Zöld ágaidat tördelem,
virágaidat megríkattam.
Jössz velem, dércsípett virág,
kő-ujjaim kéken szorítnak.
Szemedben ülnek kisbabák,
fejed fölött megáll a csillag.
Forrás: PIM
Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,
s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.
Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,
összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,
s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.
Forrás: PIM
Állok hát nyugodtan,
íme, lássatok.
Nincs parázs alattam,
csak cipősarok.
Szomorú, de bölcsre
szűkül a szemem,
s hogy dühét ne töltse
rajtam senkisem,
tanulom hitemet
megfékezni jól,
minden szál idegem
egy gyújtózsinór,
s mert nem menekülhet
senki, aki van,
mindegy, bár tetűnek
képzeljem magam,
más világom nincsen,
égek védtelen.
Meggyújtott az isten
mindkét végemen.
Forrás: PIM
Nem vagyok senki rabja,
csak önmagam darabja,
s hogy más meg ne kötözzön,
magamat kell kötöznöm
magamhoz, mint a fészek.
Így fonódom hát össze
egésznek.
Forrás: PIM
Egyetlen sebezhető pont vagyok,
a világ közepe.
Számtalan egyenes és görbe vonallal
húzhatnak keresztül,
s szívemben a körző hegye,
amellyel a mindenséget mérem.
De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
bíró dolgai közül,
kiterjedésem továbbra is végtelen.
Nincs fölöttem hatalom,
mert keresztülnéztem a csontjain,
és megláttam a semmit.
Lábam viszi már az értelmet,
ami kiveszett az utakból,
az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
s keresztüllépkedek a köveken, síneken, fahasábokon
s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.
Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
szabad vagyok.
De téged teszlek rabbá:
szíved bejáratára szögezem
vasból vert virágaimat.
Forrás: PIM
Ki kellett volna mennem
már régesrég Nyugatra?
Talán ott, idegenben
a vész nyugodni hagyna.
Én már itthon maradtam
és ma sem tennék másként,
pedig csak bajt arattam,
s nem babra megy a játék.
De nem bánom a börtönt,
ha érzem a szemed,
s égő arcomra öntöd
édes szerelmedet.
Ha fejsze csap szívemhez
s száz fal fejemre dűl,
mondd, ugye soha, kedves,
már nem hagysz egyedül?
Forrás: PIM
Fellegfúró fecskék
fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
lángunkat kioltja.
Kibelezett béke,
nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
hideg havak szállnak.
Földszín-szürke hadak
jajtalpú csizmája
tapossa a havat
simára, simára.
Sűrű, sima, kemény
a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
őrzi a sötétet.
Forrás: PIM
Hazánk zúzott szivén a vér
hülő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.
Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.
Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.
Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.
Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre,
de nékünk
nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!
A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.
Hazánk zúzott szivén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.
Forrás: PIM
