https://verskucko.com

Címke: bujdosás

  • Lévay József: Mikes

    Egyedül hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását…
    Egyedül, egyedül
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
    Tenger haragjában!

    Peregnek a fákról az őszi levelek,
    Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
    S más vidékre száll a
    Csevegő madárka
    Nagy Törökországból…
    Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
    Melyik szögletébe a széles világnak
    Idegen hazámból!?

    Zágon felé mutat egy halovány csillag,
    Hol a bércek fején hókorona csillog
    S a bércek aljában
    Tavaszi pompában
    Virágok feselnek…
    Erdély felé mutat, hol minden virágon
    Tarka pillangóként első ifjuságom
    Emléki repkednek!

    Ah mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
    Mikor minden bokrod régi ismerősem!
    Mért vagy szolgaságban,
    Gyászos rabigában,
    Oly hosszu időkig!?
    Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
    Az édes szabadság büvös bájos karja,
    Vissza mind a sírig.

    Itt eszem kenyerét a török császárnak,
    Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
    Éjjeli sötétben
    Hallgatni beszédem’
    Beárulás végett…
    Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
    Melyet vihar tördel, de legalább szabad
    Levegővel élhet.

    Egyedűl hallgatom tenger mormolását,
    Tenger habja felett futó szél zugását
    Egyedűl, egyedűl
    A bujdosók közűl
    Nagy Törökországban,
    Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
    Rákóczinak lelke az eget csapkodó
    Tenger haragjában.

    Rodostó, 1758.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Szerenád

    melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli

    Zeng a nád a tó fölött,
    zeng a szél a nádon –
    édes, álmaid között
    halld a szerenádom:
    ima rád e szerenád,
    tested titkos templomát
    dallal így imádom.

    Elefántcsont palota,
    boltozatos melled
    kettős márványoszlopa
    nyugszik egymás mellett,
    fejed fenn a vánkoson
    tornya, melyen átoson
    lágy tömjénlehellet.

    Érted, édes, messzirül
    jöttem a vasúton,
    hó közül és bérc mögül,
    sáron, havas úton,
    nyáron át és télen át,
    nádon át és éren át,
    szálltam a vasúton.

    Cirpel most az őszike
    szeles őszidőben,
    felijed az őzike
    távol az erdőben,
    béka zenél, zug a sás,
    hosszú volt a bújdosás
    teljes esztendőben.

    Béka zenél, zug a sás,
    szél kel az erdőn át,
    szomorú a bujdosás
    ezer esztendőn át,
    ezer évig élek én,
    s mindig, mindig sírok én
    az egész időn át.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Arany János: A bujdosó

    Dal

    Párjavesztett gilicének szíve fáj,
    Fülemile panaszától zeng a táj;
    Ne szomorkodj fülemile, gerlice:
    A te bajod az enyémhez semmise.

    Égi madár hegyen-völgyön megszállhat,
    Társa helyen társra megint találhat:
    Jaj, de nekem nincs se hazám, se párom,
    A világot egyes-egyedül járom.

    Messzi honum tája körül jaj be kék…
    Azt se tudom, hegy-e az ott vagy az ég;
    Azt se tudom, eljutok-é oda még:
    Vagy sose lesz egyéb hazám, mint az ég!

    (1857)