Címke: csárda

  • Petőfi Sándor: Kutyakaparó

    Kivül-belül szomorú csárda ez
    A Kutyakaparó,
    Éhen-szomjan szokott itt maradni
    A jámbor útazó,
    Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
    Rápillant borára,
    Megátkozza Noét, hogy szőlőt is
    Vett be a bárkába.

    A kis szobán hosszu vékony asztal
    Nyujtózkodik végig,
    Feldőléstül erőtlen lábai
    Már csak alig védik.
    Amily hosszu az asztal, mellette
    Olyan hosszu a pad,
    Közepe, nem a sok űlés, hanem
    Vénség miatt horpad.

    Átellenben az ágy. Réges-régen
    Lehetett megvetve;
    Lefekünni beléje, nem támad
    Senkinek is kedve.
    Fejét egyik vállára bocsátá
    A pufók kemence,
    Redők gyanánt tisztes agg homloka
    Meg van repedezve.

    Mogorva vén ember itt a csaplár,
    Szavát sem hallani,
    Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
    Mivel ásítani.
    Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
    Hát a felesége?
    Ez takaros menyecske lehetett
    Annak idejébe’.

    De az idő a szegény jó asszonyt
    Megviselte rútul,
    Noha ötven, ötvenöt esztendőn
    Még nem igen van túl.
    Boglyas fakó haja beillenék
    Repce-petrencének,
    És melléje mindjárt szörnyü képe
    Madárijesztőnek.

    Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
    Szidalomra nyitja,
    Hogy a vármegye a betyárokat
    Már mind kipusztítja;
    Még mikor a világ ezeké volt,
    Ha nem csordult, cseppent,
    De ezek híjával a kereset
    Egészen megcsökkent. –

    Odabenn a Kutyakaparóban
    Így forog a világ,
    Ily szomorún, s az ember vidámabb
    Dolgot kivül se’ lát.
    Ablaka csak egy van, és annak is
    Üveg csak a fele,
    Fele pedig ó kalendáriom
    Kitépett levele.

    Pendelyes gyerek voltam még, mikor
    Az az eső esett,
    Mely falának kétharmad részéről
    Levitte a meszet,
    S ami rajta imitt-amott maradt,
    Az egészen sárga,
    S korommal írt furcsa figurákkal
    Van telefirkálva.

    Pózna végén abroncs a cégére,
    Ha véle összevesz
    A szellő, mint az akasztott ember,
    Oly búsan lengedez.
    Jószágból a csaplárnak nem jutott
    Egyéb egy kuvasznál;
    A ház végénél szundikál naphosszat,
    Nem árt, nem is használ.

    És amilyen maga ez a csárda,
    Olyan a vidéke,
    Körülötte a homokbuckáknak
    Se’ hossza, se’ vége.
    A meztelen homokban alig teng
    Egy-két gyalogbodza,
    Mely fekete gyümölcsét nyaranként
    Kedvetlenül hozza.

    A harangszó a távol falukból
    Meghalni jár ide,
    S az eltévedt madár körülnéz csak
    S odább megy ízibe.
    Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
    Bágyadtabb sugára,
    Mintha szánakozva tekintene
    Ez árva csárdára.

    A csárdától vagy száz lépésnyire,
    Kopár dombtetőn fent,
    Senki által meg nem látogatva,
    Áll egy régi kőszent;
    Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
    Akasztott nyakába,
    Mintha mondta volna: menj isten hirével,
    Mit állsz itt hiába!

    Pest, 1847. január

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Morócz Jenő: Eső esik

    Eső esik, megeredtek
    Az ég csatornái,
    Lesz alkalmunk néhány napig
    Térdig sárban járni.

    A szabadban csak kocsival
    Járhat most az ember,
    Mert ottan a lotyogó sár
    Valóságos tenger.

    Jól esik az utasoknak
    Csárdába betérni,
    Olyan pompás a rossz időt
    Az ablakból nézni.

    Hamar múlik az unalmas
    Idő a bor mellett,
    Mert az velünk esőt, sárt és
    Mindent elfeledtet.

    Forrás: www.eternus.hu / Morócz Jenő: Eső esik

  • Arany János: Népdal

    Duna vizén lefelé úsz a ladik,
    A ladik,
    Róla muzsikaszó, muzsikaszó, csimpolyaszó
    Hallatik;
    Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
    Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont!

    Piros almát eladják a budapesti
    Piacon,
    Abbul cifrálkodik Kevibe’ a piros arcu
    Menyasszony:
    Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
    Megfér ezalatt akármennyi szerető!

    Kevi csárda reggel óta tele van,
    Teli van :
    Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
    A Jovan :
    Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
    Asszony, csinos volt, de azért csak r-a volt.

    Duna vizén lefele úsz a ladik,
    A ladik,
    Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria
    Hallatik :
    “Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác:
    Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!”