Címke: Csukás István

  • Csukás István: Decemberi vázlat

    Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
    vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
    Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
    aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
    más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
    mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
    mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
    tégedet sejt meg először, aki már e világnak
    más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
    s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
    lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
    de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
    pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
    még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
    Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
    Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
    s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
    csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Fura elszámolás

    Néha rajtakapom magamat, hogy
    fukar s irigy vagyok, mint a vének,
    dühödten tékozolva mutatok fityiszt
    ilyenkor a vénség kísértetének.

    S belegabalyodom e fura elszámolásba,
    mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!
    Szinte látom leforrázva, hogy néz minket
    a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Helyetted élek, azt hiszed?

    Helyetted élek, azt hiszed?
    Azt képzeled, hogy helyetted él
    a költő? Szememmel nézel,
    fülemmel hallasz, orrommal
    szimatolsz, tüdőmmel lélegzel?

    Együtt ejtjük teherbe a Múzsát,
    szuszogva, lihegve a kuplerájban,
    de a nemibeteg-gondozóba
    már egyedül járok? S ha náthás
    vagyok, rosszkedvű, vagy eliszom
    az eszemet? Akkor is velem
    repülsz? Egészen a pocsolyáig?

    Esendő vagyok, mint mindenki,
    s nem biztatlak semmire,
    mint az öntapadós Isten.
    A költő nem művese,
    s nem lélegeztető gép.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csukás István: Hagymaillat, por, beethoven-szimfónia

    Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia
    dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen
    festményeket dobál be a postás, a bélyegen
    nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta
    dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,
    kiretusálták szépen József Attila keserű
    fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,
    Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,
    Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty
    haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli
    az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz,
    Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót
    árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört,
    Kosztolányit épp most preparálják,
    talán tökmagot lehetne elnevezni róla,
    s hogy ne duzzogjanak a többiek sem,
    lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz,
    Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp,
    Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz,
    Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai-
    cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csukás István: Ez a csöpögős orrú ősz

    Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utol Szárszón,
    a postára ballagtam éppen a napilapokért.
    – Szia! – köszöntem neki. – Szia, ősz! Hogy vagy?
    – Szcsrr! – szörcsögött bánatosan, és tény, hogy
    csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák,
    a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva
    a fejükre húzták a fészküket, csak én és
    a vasúti sín nem bújtunk sehová, vonultunk
    hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett
    a saját baján, a vasúti sín az elgurult
    fejű költőn, a csöpögős orrú ősz, hogy
    mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért
    halunk meg egy kicsit minden ősszel.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csukás István: Elég egy oldalpillantás

    Elég egy oldalpillantás,
    s eltűnik a nyár,
    ősz kapaszkodik vérző körmökkel
    a ház falán,

    a borostyán közt bogárhulla,
    madármúmia,
    tudja jól a nyári sereg,
    hogy el kell múlnia,

    de kinőtt, röpült, mászott
    mégis boldogan,
    mert e kurta végtelenben
    neki dolga van.

    Rábiccentek megnyugodva,
    mint egy imára,
    én is ilyen árnyat vetek
    az idő falára,

    ha majd egyszer oldalt pillant
    lustán az Isten,
    recehártyájára ég
    a testem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csukás István: Játék a tűzzel

    Tűzkígyókat rajzoltam én,
    ábrándos gyerek.
    Parázs izzott a szalmaszál hegyén,
    mint szentjánosbogár vergődött, köröket
    róva untalan, szeszélyes ábrát,
    s lángra lobbantotta a fantáziát –

    S később, ha kimerészkedtem topogva
    a kovácsműhelybe, apám a magosba
    emelt láng-harapta karján,
    s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván.

    Mit bántam a lópata pörkölt-fanyar szagát,
    csak néztem, hogy marja vörösre, fehérre a vasat a láng!

    S álmodtam bozontmellű kovács-isteneket,
    s fújtam, ha kérdeztek: én csak kovács leszek!

    Nem lettem az.

    Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább,
    s edz keményre, mint a kovács a vasát
    acéllá megedzi –

    S tűzkígyókat rajzolok az égre,
    a fákra, hegyekre, szívekre, a mindenségre!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Virágének

    Vakmerőn nyúlok
    s biztosan érted,
    tétovaságom
    hitre cserélted.
    Szótlanabb szónál
    ez az áhítat,
    több a valónál,
    mégis megríkat.

    Lehull az inged,
    nincs, ami födjön,
    szép szüzességed
    fehér hófüggöny –
    Mint torony omlik
    össze, ki voltál,
    örömöd ring, ring,
    simább a tónál.

    Egymásnak arccal
    kerültünk végre,
    szorongva hallgatsz
    némább beszédre.
    Nincs nagyobb titok,
    nincs nagyobb vigasz:
    rád hasonlítok,
    rám hasonlítasz.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Csukás István: Elfüstöltem ötven nyarat

    Elfüstöltem ötven nyarat,
    ötven hósipkával lefödtem,
    egyre több, ami kívül maradt,
    egyre több van már mögöttem,
    röstellem, de sehogy sem akaródzik
    bennem a lélek megöregedni,
    vígan viszket és vígan vakaródzik,
    indulna mindent újrakezdeni –
    „No, te lélek! – így intem óva –
    légy bár büszke és szabad,
    röpködni a madár dolga,
    miránk szájat a semmi tátogat,
    komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
    mint a köhögős őszi reggelek,
    lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
    mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
    Isten lehelete sem lesz elég,
    hogy még egyszer újra felmelegítsen,
    hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
    azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
    Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
    e mindent elrontó savanyú dohogással,
    röpülj vígan és légy halhatatlan,
    s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csukás István: Mint rezgő húr

    Mérem magamban a felnövő szerelmet,
    mint érzékeny műszer jelez földszínéig
    felvirágzó ércet: érzékeim feléd
    hajolnak, szelíd törvények igézik.

    Motoz az ujjam: érzi a hajadat még;
    tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya,
    ráégettél már s téged lát mindenben,
    s a világot újra bűvkörébe fogja.

    Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek,
    s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat.
    Mérem magamban a felnövő szerelmet,
    s a megtért világot, a szebbet, az újat.

    Forrás: Lélektől lélekig