(Zsille Gábor fordítása)
Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
Szárnyatoktól, még létetektől is.
Mégis hiszek bennetek,
Égi hírnökök.
Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.
Időtök szűkre szabott közöttünk:
Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
Egy madár százszor is ismételt dalában,
Vagy az almaillatban napnyugtakor,
Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.
Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.
Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.
Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
S ami a legfurcsább, érteni véltem
A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:
tüstént virrad
egy újabb nap
tedd meg, mi tőled telik
Forrás: Lélektől lélekig
