Szélvész üvölt, – a tenger
Egy sajkát zúg körűl,
Rajt’ egy öreg király és
Egy ifju dalnok űl.
S mig korona övedzi
Az aggnak ősz haját,
Még fris babér az ifju
Redőtlen homlokát.
„Mit ér mostan hatalmam, –
Szól búsan a király; –
Ki annyi harczban győzött,
Dicsetlen sírt talál.
A nép könnyen felejti
Meghalt királyait,
Csak a ki jutalmazza,
Említi tetteit.”
„Isten veled, szerelmem! –
A dalnok énekel; –
Isten veled örökre,
Ifjadnak halni kell.
Ha majdan énekemnek
Ismétled hangjait,
Gondolj reám is akkor,
Ki némán fekszem itt.
Elég gyönyört találtam,
Ne sírj, oh kedvesem:
Szerettem, énekeltem,
És ez elég nekem.”
S a tenger inkább ordít,
A szél inkább fütyül,
A sajka szirtre vetve,
Törötten elmerűl. –
Megszűnt a vész, nyugodtan
Áll a tenger megint,
A holdvilág felkelve,
Reá ezüstöt hint.
A dalnok fris babérja
Fenn úszik tükörén:
Az aggnak koronája
Temetve fenekén.
1835.
Forrás: Vers mindenkinek
