https://verskucko.com

Címke: évszakok

  • Oravecz Imre: A tél dicsérete

    Rózsáival bódított a nyár,
    gyümölcseivel traktál az ősz,
    de csontkamrájának derűs egyszerűségével
    legszebb lesz a tél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XII. szonett

    Számolva az óramondó időt
    S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
    Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
    S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

    S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
    Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
    S hogy hág kévék ravatalaira
    A borzas-ősz szakállú nyári zöld, –

    Sorsodat nézem, a szépségedét:
    Útja a romboló időn visz át,
    Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
    S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

    S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
    Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Jön január

    Porka havak esedeznek,
    sopánkodnak a verebek.
    Jegenyefán ócsárolják
    Januárt a zajgó csókák.

    De Január rá se ránt a
    fákon csárogó csókákra,
    sem a tetőn dideregve
    siránkozó verebekre.

    Azért van a csűrön cserép,
    bújjon alá, aki veréb,
    s a füstölgő kémény mellett,
    aki csóka, melegedhet.

    Jön Január, megy Január,
    kinek-kinek kedvébe jár,
    szánkót csusszant, ródlit lódít,
    gyermekekkel hógolyózik.

    A kucsmáján, lám, mit látok,
    egy korai hóvirágot.
    Sorra sétál minden házat,
    s boldog újévet kívángat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Buda Ferenc: Zsebnaptár kicsinyeknek

    Csanádi Imre emlékére

    I.

    Esztendő eredő hónapja, havat szaporító.
    Ingyen hízik a jég. Lesz-e fa tűzre elég?

    II.

    Megzordúl az idő, hasadoznak a fák is a fagyban,
    ám a közel kikelet küldi a langy szeleket.

    III.

    Cinke cipog, a vetést beragyogja az ég, örömében
    fellege sírvafakad, szétveri mind a havat.

    IV.

    Pitypang szirma aranylik, a kecskegidák tusakodnak,
    szőrük akár a selyem. Sarjad a petrezselyem.

    V.

    Kotlóstyúk kutyorog, körülötte vígan bogarásznak
    pinduri tarka csibék. Szállnak a nyárfapihék.

    VI.

    Únja tanár, útálja diáknép már a tanítást.
    Pattog a pentameter – pirkad a földieper.

    VII.

    Izzad, vízhez igyekszik a nép: ez az év delelője.
    Lángol, perzsel a Nap – hocc ide, szalmakalap!

    VIII.

    Fönn egy vércse szitál. Túlérett kajszibarackon
    zurmog a sárga darázs. Bokol a bábakalács.

    IX.

    Csöpp gyerekek hátán nagy, odú-mély iskolatáska –
    nem bír futni a ló: jaj, sok a tudnivaló!

    X.

    Roskad a szilvafaág, édes must illata csábít,
    érik a körte, dió, száll seregély millió.

    XI.

    Köddel a tél közelít, vékony jághártya a tócsán.
    Almafa lombja remeg, zizzen, a földre pereg.

    XII.

    Göncöl négy csillagkerekét friss fagy csikorítja,
    rúdján messzi utat három lámpa mutat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tavaszvárók

    Megládd, megint futunk a berken át,
    feledve tél jegét.
    A záros kert-ajtón s a kerten át,
    ha felszikkadt a rét.
    Most hűs estére hűsebb éjszakát
    borít fehér sötét.
    De majd megint futunk a berken át
    s fogjuk köröskörűl az almafát,
    feledve tél jegét,
    ha felszikkadt a rét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Olga: Tegnap-ma-holnap

    Tegnap
    Még zöldaranyban álltak a fák,
    és rózsakék volt a kora este.
    De tudtuk, utolsót sóhajt a nyár,
    és beleremeg bágyadt teste.

    Ma
    Ködfolttal ébreszt az őszi reggel,
    a kertvégi nádas vöröslő hajnala.
    Emléked elsárgul a levelekkel,
    de velem marad tavaszunk dallama.

    Holnap
    Meztelen nyújtóznak felém az ágak,
    meghitt ösvényünk hópaplan fedi.
    Vakító fehéren tiszták a vágyak,
    ha a Nap sugarát ajkamon feledi.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: SZERETLEK

    Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
    a vihart, a táncot és az utazást,
    ahogy jó álmaimat, reményeimet,
    ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
    ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
    szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
    ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
    szeretem.

    Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
    szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
    szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!

    Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
    nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
    ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
    a vadgesztenyék illatát szeretem,
    szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
    szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
    sötétvörösre a látóhatárt,
    ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.

    Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
    ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
    díszes fácánok repülését szeretem,
    ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.

    Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
    szeretem,
    ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
    szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
    ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
    szeretlek, mint a természet egészét,
    mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,

    Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
    ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
    ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
    ahogy a vidámságot szeretem,
    nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
    ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
    vadkacsákat, halakat szeretem,
    amikor bolondosan a folyóba buknak,
    szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
    szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
    amikor fütyörészel,
    szeretlek, amikor nevetsz,
    még soha senkit nem láttam így nevetni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz

    Hogy mit láttam? Elmondhatom.
    De legjobb, ha lerajzolom.
    Megláthatod te is velem,
    csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

    Ez itt a ház, ez itt a tó,
    ez itt az út, felénk futó,
    ez itt akác, ez itt levél,
    ez itt a nap, ez itt a dél.
    Ez borjú itt, lógó fülű,
    hasát veri a nyári fű,
    ez itt virág, ezer, ezer,
    ez a sötét gyalogszeder,
    ez itt a szél, a repülés,
    az álmodás, az ébredés,
    ez itt gyümölcs, ez itt madár,
    ez itt az ég, ez itt a nyár.

    Majd télen ezt előveszem,
    ha hull a hó, nézegetem.
    Nézegetem, ha hull a hó,
    ez volt a ház, ez volt a tó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mentovics Éva: A nagymama tavasza

    Mondd csak, nagyi: a te hajad
    mitől fehér, mint a hó?
    – Tudod kicsim, télbe léptem,
    de nem bánom, így a jó.

    Hajdanában kobakomon
    szőke tincset fújt a szél.
    Tudod, mikor tavasz táján
    a kis bimbó útra kél;

    szirma, mint a könnyű selyem,
    színe pompás, zsenge, friss,
    mint a mezők aranyhaja…
    olyan volt rég nekem is.

    Később, mikor nyárba léptem,
    ragyogott az ég nekem,
    s nemsokára anyukádat
    dédelgette énekem.

    Csodálatos évek jöttek,
    nem feledem soha tán,
    milyen boldog volt családunk
    nagyapókád oldalán.

    Aztán, mikor édesanyád
    egy ifjúban párra lelt,
    a Nap minden sugarával
    örömtáncát járta fent.

    Hosszú évek teltek, múltak;
    fényes nyarak, szép telek…
    ezerszínű őszünk múltán
    hajamra már dér pereg.

    De tudd kicsim, szép a tél is,
    mert a tavasz aranyát
    mióta élsz, drága kincsem,
    a te lényed adja át.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek