Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga,
és szürke a világ: beleesett a sárba.
Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem,
mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben.
Most nincs tragédia és komédia sincsen,
mert mérték nélküli s határozatlan minden,
és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék,
és nem tudom, mi ez: a lét-e, vagy a nemlét.
Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! –
a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás,
a múzeumba tett szerszám herélti sorsa,
ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa.
Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen
mámort, futást, imát nem kell magamra vennem:
mint vak szeme előtt hiába integetnek,
hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg.
Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek:
ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg,
ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek –
élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!
Forrás: DIA – Csorba Győző
