https://verskucko.com

Címke: gyógyulás

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kun Magdolna: Sebzett szív

    Az én szívem is sebzett,
    foltoztatni kéne,
    hát elviszem a szabóhoz,
    gyógyulást remélve,

    hátha megfoltozva
    nem is venném észre,
    hány és hány ember volt,
    aki nem kímélte.

    Ha új szívet kérhetnék,
    talán könnyebb lenne,
    de hát a régi az,
    amiben a múlt is el van rejtve,

    az a múlt, amely
    bár sokszor megsebezte,
    de mellette az életem
    is gyönyörűvé tette.

    Forrás: Facebook

  • Körmendi László – Köszönöm!

    Köszönöm a létezést. Az életet, a testet!
    Az érzékeim. Elmém. Zajokat és csendet.
    Köszönöm, köszönöm az egyedüllét korát!
    Köszönöm a jót, meg minden mostohát!
    Köszönöm a magányt, s hogy bennem, vagy, s én benned…
    Köszönöm győzelmem, a régen elveszettet.
    A családot köszönöm! Barátoknak sorát.
    Köszönöm, mi volt, mi nincs, de lehet tovább!
    Betegséget, békét! Az azokból tanultat!
    Köszönöm a dicsőt és minden nyomorultat.
    Köszönök gyógyulást, fényt és egészséget.
    Köszönöm a csúnyát, s vele minden szépet.
    Minden pillanatod! A tisztát, a levegőt!
    Köszönöm, hogy hittem, jobban, mint azelőtt!
    Köszönöm, hogy élek e mennyei pokolban.
    S köszönöm, hogy vagyok, hogy leszek!
    És hogy voltam.

    Forrás: Hatvan, 2020. július 01.

  • Harcos Katalin: Ha majd…

    Ha majd fényt adni lesz újra lángom,
    s tudok visszanézni megbocsájtón,
    ha a fájdalom már csak emlék,
    s leteszem múltunk minden terhét,
    ha árulásod már fájni nem fog,
    talán leszek derűs. Nem boldog,
    de könnyeim mind elapadnak
    s enyhet, vigaszt lelek magamnak.
    Ha benned majd a múltat látom,
    lehetsz egykor csupán barátom,
    de könnyben, kínban gyötrődöm addig,
    s lelkem sötét bánatba hanyatlik
    magányba burkolózva, fájón,
    fényre, melegre, reményre vágyón.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: A szívem fáj

    Nem, drágám, nincs semmi baj,
    csak a szívem fáj egy kicsit.
    A szívem fáj, ahogy szokott.
    Vergődik, fölsír, bús-rekedt
    gyerek-panasszal. Hagyni kell!
    Ne szóljon hozzá senki és
    ne dédelgesse sebét!

    Egyedül elapad a könny
    és elcsitul a szenvedés…
    Kábultan szétnéz, még szipog,
    de este már aludni fog,
    holnap már játszik… fölnevet.
    A szívem fáj. Most hagyni kell,
    mint egy kis síró gyermeket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A Bethesda partján

    „Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
    esztendőtől fogva való betegségben
    fekszik vala.”
    (János ev. V:5)

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
    Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
    Ó, csigalassan kúszó nappalok,
    Ó, végevárhatatlan éjjelek!
    Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
    Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
    Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
    Kis, édes percek tovasuhanása
    Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
    Hiába termett datolyát a pálma
    S hajtott ki az olajfa vigaszul.

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
    Mindenki terhe, magának teher, –
    Harmincnyolc ólomlábú év alatt
    A fátum mindent elcserél-kever
    A lélekben, a mély műhely-homályban.
    Ez a szív kővé keményedhetett,
    Túlcsordulhatott alázatosságban,
    Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
    Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
    Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
    Ha volt önérzet benne: ronggyá vált,
    Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
    Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
    A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

    A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
    Leszállani szent, megszállott vizébe,
    Mikor rájön a nagy „háborodás”,
    Mikor rászáll az Isten angyala,
    Súlyos szárnyával sújtja a habot,
    S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
    Fakadnak a megmentő balzsamok.
    A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
    Elérhetetlen, mint a csillagok.

    A többiek mégis csak lejutottak,
    Lejutottak a bénák, a vakok,
    Valaki vitte, támogatta őket,
    Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
    S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
    Egyszer mégis elsőnek érkezett.
    Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
    Nem volt, ki támogassa, levigye,
    Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
    Oly bűnös élő-halott teteme,
    Hogy ember-erő el nem bírta többé.

    Elmúlt megint a szent háborodás,
    A nagy alkalom, a boldog varázs,
    Elszállt megint az Isten angyala.
    A halott öröm utolsó leánya:
    A halványzöld fürtű tündér-remény,
    Az is a világ végére szökött.
    Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
    A csillagok a Bethesda fölött.

    De másnap reggel Jézus arra jött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Novemberi Elízium

    A lábadozás ideje. Megtorpansz
    a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
    kolostorcsendje háttered. Kezes
    szellőcske indul a füvek közűl,
    s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
    érzékeid öt meggyötört sebe
    enyhületet érez és gyógyulást.

    Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
    gyermekien áttetsző tagjaiddal
    a nagyranőtt kendőben és kabátban,
    mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
    És olyan is, mint ama szelidek,
    kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
    oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
    csak ragyogni a novemberi napban,
    és illatozni toboz-könnyüen.
    Csak melegedni, mint az üdvözültek.

    (Szigliget, 1958. november)

    Forrás: Magyar Kurír