Címke: halhatatlanság

  • Reviczky Gyula: A bolondok házából

    A végtelenséget belátom;
    Kezdet seholsincs énmegettem.
    Átestem miljó változáson;
    De nem tudom, mikor születtem.
    Ezer halálom volt immár nekem
    S születésimnek száma végtelen.
    Voltam az első vércsepp egykor,
    Amely Kainra csepegett,
    S a rózsaszál, mely a habasszony
    Vércseppiből keletkezett.
    S mikor kő voltam, hideg, érzéketlen,
    Nyugalmat én akkor se leltem;
    Mert Jákob rajtam álmodá,
    Hogy angyallal harcolt soká!…
    Volt egyszer egy mihaszna, vak s beteg;
    Mondott egy hosszú, büszke éneket
    Hős Ilionról, harcokról… szegény!
    A koldusbotja voltam én.
    Sok szeretője volt Aszpáziának:
    Én voltam a szíve neki.
    Egy bölccsel egykor engem itatának.
    Hjah! bölcset gyilkol, aki teheti.
    Abdérában csupa bolond lakott;
    Engem, a békát, egy se bánthatott.
    S voltam a Kleopatra buja szája;
    Antóniuszt csókoltam eleget;
    S hogy elrohadt a föld legszebb rimája,
    Belőlem kígyó mérge lett.
    Az asszonyok is mérgesek;
    Marnak, kínoznak, rontják véredet.
    Jézusnak egykor Golgothán,
    Mint szivacsot nyujtott a vad pogány.
    Sóhajtozám Ahazvér ajkain:
    Meg nem halhatni óriási kín!
    Lángoltam és eretneket
    Nyaldosnom óh, be jól esett!
    S midőn szél ingatott a fán
    S voltam borízű alma, tán
    Megettek?… óh, dehogy!… fura!
    Tellnek valék a centruma.
    Pestis voltam s megöltem legelébb
    Egy olasz amoroso kedvesét.
    Tövis koromba’ volt egy kis kalandom
    Burgundi Máriával, s mért tagadnom,
    Jó tréfaság volt s mondhatom,
    Gyönyör volt a szemérmes asszonyt
    Halálra kínzanom.
    Nem is levék aztán pocsékra tinta;
    Mert egy sűrűvérű komédiás
    (Rosszgyomrúak mondják, derék írás)
    Hamlet históriáját vélem írta.
    Később, emlékszem, Don Quijote
    Agyában volt a székhelyem,
    S a jó lovag legott
    Sovány s bolond lett szörnyűségesen.
    S mert nincsen kötve semmi helyhe’,
    Lettem Maratnak nyelve,
    Aztán meg’ édes torkú csalogány;
    Megédesült dalomtul a magány.
    Voltam pompás kamélja; kéjjel
    Örömlány keblén hervadék el.
    Sőt már golyót is öntöttek belőlem;
    Csatába vittek katonák;
    Prédára lestem puskacsőben
    S Petőfi szívét jártam át.
    S bár sorsom ennyit változott,
    Nem múltam el s el nem múlok.
    S míg ezeket beszélem,
    Egy bolondnak fejében
    Egy darab agyvelő vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Petőfi él

    Petőfi él! De nem mint hiszitek,
    Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
    A kor arczára nem vésett redőt,
    Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
    Fejét fennhordja most is; szeme fényes;
    Oly fiatal még: csak huszonhat éves!

    Petőfi él! De nem volt soha rab.
    Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat!
    Kard van kezében, ajkán harczi dal;
    Előre száguld mint a bősz vihar,
    És túlharsogja az ágyúk morajját
    Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!

    Petőfi él! Lánglelke fennviraszt.
    Vénség, halál sohasem érik azt.
    Lázas szivével, ifjan, szabadon
    Él és fog élni, édes magyarom.
    Lesz trónok és országok pusztulása; –
    De az ő sírja még se lesz megásva!

    (Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. 1877.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Kiss József: A gnóm

    Gnómok fajtájából való vagyok én,
    A gnómok furcsa, különös lények:
    Nincs közte fiatal, nincs közte vén
    S ameddig akarnak, addig élnek –
    Addig élnek.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Nem is születnek; jönnek valahonnan;
    Nagy távolokból, miket éj takar,
    És köd előttük és köd a nyomukban,
    Ahány gnóm, az mind más és mást akar
    S tud és akar.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ez gyúr, az farag, sípol, hegedül
    De édes atyafi mind valamennyi;
    Mikor gyalog jár, akkor is repül,
    Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni,
    Gnómnak lenni,
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Valami férfi-női keverék,
    Meg nem magyarázza soha senki,
    Örökké lángban, soha el nem ég,
    S a levegőjét is maga teremti –
    Maga teremti.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    A gnómok őrzik a szent tüzeket
    És ápolják a mennyei lángot,
    Mely nélkül a világok üresek,
    S össze is omlanak a világok –
    A világok.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Maholnap én innen már elmegyek,
    Sebaj! Majd jönnek utánam mások;
    Más gnómok, más titkok, igézetek,
    Egekbe csapkodó, szent látomások –
    Látomások.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ti azt mondjátok, halkítva a szót,
    S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
    Mesebeszéd! – Mint tengeren hajók,
    Én csak elmentem, én csak elmegyek:
    Köd előttem, köd utánam,
    Köd az örökkévalóságban…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Mégis

    Ha sóhajod, többé nem hallik át,
    ha könnyed, soha nem hull már ide,
    ha emléked, szavak kísértete,
    ha vágyad, nem te szítod parazsát,
    ha mindig, a veled-halt ifjúság,
    ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
    ha nincs, még benne van a volt íze,
    ha van, akkor is iker árvaság.
    Nem csupa innen és nem csupa túl,
    mihelyt megszövöm, szálaira hull
    s úgy fut a semmin keresztül-kasul:
    mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
    mégis valóság, élet és jelen –
    mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

    Forrás: DIA