Címke: hallás

  • Reményik Sándor: Ének anyámról

    Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
    Hogy méltón zengjen árva énekem
    Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
    S hang nem hatolt be két szegény fülén.
    Meghalt a Hang – régen meghalt Neki –
    Fülébe szóltak még gyermekei
    Odatapasztva forró ajkukat –
    Aztán e szalmaszál is elszakadt.
    A betű maradt csak, a holt betű,
    Élő hang helyett ó be keserű.
    Aztán – szelíd, vigasztaló barát –
    Szemén át jött el hozzá a világ.
    Hogy csüggött e két drága szürke szem
    Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,
    S próbálta kínlódva olvasni le,
    Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
    Ki jót akart: mellé telepedett,
    S írt neki – én nem írtam eleget.
    Ifjan még sorsa ellen lázadó,
    Később csupa bölcs rezignáció:
    Virágot ápolgatott, olvasott,
    Ha házi gondja olykor elfogyott.
    A fecske megérkezett csicseregve.
    S nem hallotta – ő, pedig úgy szerette.
    Beethovent zongorázott a leánya –
    Búsan támaszkodott a zongorára.
    Tapsok közt olvasott fel a fia –
    Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
    A rádiót – be jó – nem érte meg.
    A mennydörgésre csak megremegett.
    A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
    Ő ült akkor is fojtó csöndességben,
    Fájtak benne madarak, gyermekek,
    Csak a néma virág nem sebezett.

    Ha van igazság, hallania kell
    Most mindent, ami lelket fölemel.

    Madarak ezerhangú kórusát
    A tavaszodó mennyországon át.

    Beethovent, amint maga dirigál
    S zenekarában ezer angyal áll.

    A konduló, mély, érchangú harangot,
    Amit idelenn közelről se hallott.

    A gyermekeit és az unokáit,
    Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.

    Itt örök csendre kárhozott füle
    Ott örök muzsikával van tele.

    S ha Isten van, meg nem szűnik soha
    E mindent-kárpótló szimfónia.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Mariann a kádban

    Mire ébredtem máma?
    Zúgatják a csapot.
    Túlságos volt a lárma,
    amit a csap csapott.

    Egyszerre kitalálom,
    a fürdőben ki van,
    és szememből az álom
    kiszáll, ez Mariann!

    Fürödni fog, rivalgó
    hangokkal hirdeti,
    közöttünk csak az ajtó,
    mulatság ez neki.

    Csak azt akarta, tudjam
    és máris belekezd.
    A csap utolsót buggyan,
    rátolja a reteszt.

    És jönnek hangok, újak.
    Lepedőlobbanás,
    hogy attól is vaduljak,
    utána csobbanás.

    Most lép a kád vizébe,
    tudatja ezt velem,
    hogy ő, a szépek szépe,
    már tiszta meztelen.

    És nem merül be rögtön,
    kicsit még elidőz,
    még hagyja, hömpölyögjön
    térde körül a gőz.

    Jó így a kádban állni,
    szemközt a nagytükör,
    nem tud a képtől válni,
    mely benne tündököl.

    Azért van csend. Csak egy-két
    neszecske hangzik el:
    meg-megsimítja testét.
    Most meg felém figyel.

    Kíváncsi szörnyű módon,
    Ébren vagyok-e hát
    és hallja, forgolódom,
    lobbantom a gyufát.

    Csobban a víz is mingyárt,
    ez volt a felelet.
    Ajtón keresztül így vált
    velem titkos jelet.

    Most már folytatja bátran,
    keverint, kavarint,
    sétára kel a kádban,
    csapokon csavarint,

    szájában édes ízzel,
    ez tán a szerelem,
    így játszik ő a vízzel,
    a vízzel és velem.

    Csak azután merül be,
    a vízben új zavar,
    előre, hátra dűlve,
    egész vihart kavar.

    a kád is belekondúl,
    aztán egyszerre csend
    és semmi hang azontúl,
    csak a csap csöppje cseng.

    A csend meséli szépen:
    most csendbe heverész,
    kagyló a tó vizében,
    milyen szép és merész!

    Heverész, meg se moccan,
    csak fel meg letekint,
    az ajtót nézi hosszan,
    meg a vizet megint

    és tudja, hogy az ajtó
    csupa szem, csupa fül,
    és nem riad meg attól,
    hogy nincsen egyedül.

    Új hangok, egyre szebbek,
    most a vízből kikel.
    a visszacsurgó cseppek,
    azok zenélik el.

    Most meg a szappan futkos,
    tartóba dobja, kopp,
    aztán tenyere futkos,
    hol a bal, hol a jobb,

    nyomában édes, titkos,
    szemérmes sugdosás,
    a két szép karja sugdos,
    milyen csodás, csodás,

    az egész teste sugdos,
    csupa halk titkokat,
    minden tájéka titkos
    hangokkal hívogat

    és mind másféleképpen
    és én nem is tudom,
    melyik is sugdos éppen,
    melyik rózsás idom.

    És néha egyik-másik
    halkan fel is kacag,
    szembekötősdit játszik
    velem, azon kacag

    és sóhajok fakadnak
    és hallga, mint a csók,
    oly hangok is akadnak,
    csicsergők, cuppanók.

    Jaj, ezt már megsokallom,
    befogom fülemet,
    de úgy is hallom, hallom,
    oly hangos üzenet:

    most a zuhany záporzik!
    egész testét veri!
    az egész teste porzik!
    halmai, völgyei!

    az egész teste végig
    felzendül odaát
    és zengi fel az égig,
    diadalmas dalát!

    Forrás: MEK