Nincs örökké, és nincs soha.
Csak idő van, mi hozzánk mostoha,
és élet, mely változik örökké…
Úgy válunk magunk is örökké.
Hogy beépülünk a végtelenbe,
térbe, időbe, életekbe…
A VAN soha nem múlik el,
legalább addig, míg létezel.
Forrás: Lélektől lélekig
Lépted koppan… egyre közelebb…
érzem, amint karod körém fonod.
Tarkóm csiklandozza leheleted,
míg üdvözlésed fülembe súgod.
Ahogy átölelsz… mindez csak álom.
Az érintésedet sosem érzem.
Körülvesz titkos mesevilágom,
s hogy megtörténik, már nem remélem.
Múlnak a napok, hetek, hónapok,
s nem adatik meg, hogy veled legyek…
Sivár utamon magam ballagok,
hiába vágyva, hogy öleljelek.
Perzselő vágyak, szerelmes csókok…
minden éjjel mesékkel andalít.
Ahogy átölelsz… sosem csalódok…
illó boldogság ölel hajnalig.
Még néha visszajár az emlék
és velem vagy olykor Kedvesem
csalóka álmaimban, s lennék
veled vágyón és szerelmesen…
Olyankor érzem a fájdalmat,
amit a véglegesség jelent…
elzárkózásodat, és a szánalmat,
amit adni tudnál szerelem helyett.
Vissza se nézz! Enyém az emlék.
Menj és élj! Szeretni úgyse tudsz!
A tiedhez hasonló elmék
pályáján úgyis csak visszajutsz…
Nem hozzám, -ne hidd, hogy ezt remélem-
csak pályád ismétli majd önmagát.
Érzések nélküli életedben
jön majd, ki helyettem visszavág.
Egyszer téged is elér –tudom-
a mindent elsöprő szerelem,
és akkor merenghetsz majd a múlton,
ha más játszik veled, mint te velem…
Forrás: Lélektől lélekig
Ablakomba szürke este könyökölt.
Úgy osont el a Nap szinte titokban,
egyik pillanatban még fent tündökölt,
majd itt ültem már, sápadt alkonyatban.
Borúsan bólogató barna ágak
kukkantanak be az álmos üvegen.
Bent a szekrények ásítozva állnak,
s falhoz dőlve merengnek rég üresen.
A szőnyeg kusza árnnyal takarózik.
Bársonyos testén néhány furcsa rajzolat…
Lámpáért nyúlnék, de nem akaródzik
még elűzni az ákombákomokat.
Puha csend van. Halkan zümmög a gépem.
Mint macska, dorombolóan hízeleg.
Míg rám szakad az este, egyre nézem
képernyőjén a rőt-arany képeket.
Ülök a fakó, bús fénytelenségben.
A billentyűket, lásd, vakon keresem.
Szavak gyűlnek…oly idegennek érzem,
hogy közben a színes fotókat lesem.
Mint az este, úgy szakadt rám a magány.
Az izzó képekről átsüt valami:
szerelmet, érzelmet idéz valahány…
S én mit érzek? Nem tudom megvallani…
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs semmim, mégis gazdag vagyok,
mert enyém a végtelen, kékszínű ég,
amelyből két szemed rám mosolyog,
felidézve a tiszta tenger színét.
Enyém a napfény is, mely rám ragyog,
sugárkezével forrón átölel,
bearanyozva minden új napot,
hisz minden nap új reménnyel jön el.
Enyém a Hold, mely lopva rám nevet
álmokat hozó sápadt éjeken,
amikor halkan suttogom neved,
s karodban ringatsz álomréteken.
Forrás: Lélektől lélekig
Volnék faág, hogyha levél lennél,
ringatnálak, s te vígan libegnél.
Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
meleg fényemben szellőn lovagolnál.
Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
Volnék a társad, ha magányos lennél,
s szeretnélek, ha nem is szeretnél…
Forrás: Lélektől lélekig
Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
Megcsókoltad finoman a számat,
fölém hajoltál gyengéden, titokban
és megpusziltad a szempillámat.
Leheleted táncot járt hajamban…
szellőként bújócskázott csintalan,
s egy óvatlan, röpke pillanatban
pajkosan megbújt a nyakamban.
Míg egyik karod ölelve tartott itt,
másik magányos vándorként útra kelt,
bejárva testem rejtekútjait,
útján titokzatos zugokra lelt.
Úgy bújtam meg riadtan benned,
mint reszkető holdsugár az éjben,
mit látni alig, mégis elvakít,
ha begyűjti sugarát szemed
ezüstösen, sápadt-fehéren.
Körülvettél biztonságoddal engem,
s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
csak elrejtőzni a világ elől öledben,
csak átkarolni, és szeretni végre.
Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz,
tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
látni, ahogy boldogan rám nevetsz
s szemed szikrázó csillagként rám ragyog.
Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
reszkető szívvel és szerelmesen…
magadhoz olyan gyengéden karoltál,
míg csókjaiddal lezártad a szemem.
Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
Te fölém hajoltál nagy titokban,
s míg csókoltad édesen a számat
én végtelenül boldog voltam.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd fényt adni lesz újra lángom,
s tudok visszanézni megbocsájtón,
ha a fájdalom már csak emlék,
s leteszem múltunk minden terhét,
ha árulásod már fájni nem fog,
talán leszek derűs. Nem boldog,
de könnyeim mind elapadnak
s enyhet, vigaszt lelek magamnak.
Ha benned majd a múltat látom,
lehetsz egykor csupán barátom,
de könnyben, kínban gyötrődöm addig,
s lelkem sötét bánatba hanyatlik
magányba burkolózva, fájón,
fényre, melegre, reményre vágyón.
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta írtál, mindig veled vagyok,
mosolygós arcod a képről rám nevet,
álmomban ajkadra lágy csókot lopok
és szemem őrzi meleg tekinteted.
Mióta írtál, ébren is álmodom.
Tenyeremben fognám drága kezed…
Ha szeretnél… mindig újra gondolom,
mint viszonoznám forrón a szerelmed.
Ha szeretnél… szívem lázasan dobog…
karomba vennélek, mint csöpp gyermeket,
úgy ölelnélek, hogy légy nagyon boldog,
ha hagynád, hogy igazán szeresselek.
Forrás: Lélektől lélekig
