Boldog a levegő, e híg kő,
mikor elvegyül
az élő ember-lehelettel,
boldog a csönd,
ha meghalhat az emberi daltól,
boldog, boldog a víz sodra,
amint az emberi szívdobogás
elevensége telíti,
és boldog a szín, évszakonként
változva az emberi arcon,
ó, boldog a sok dajkáló elem,
csak ember kivánna
önmagának örülni
és boldogtalan.
Forrás: Lélektől lélekig
Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
mutattok olyan egyszerű,
gyönyörű példát!
Ág ággal, egymásba fogódzva
akácfa, bodza,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében –
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Az izgága szél hiába szaval,
uszít zsarnok vihart –
törvénytudók, ti,
akácfa, bodza
ág ággal egymásba fogódzva,
fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
négerfa: büszke ében
harag nélkül minden egy sorsúval
éltek e közös ég alatt
egyforma fényben.
Forrás: Lélektől lélekig
A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden keréknek más a fordulása
s minden embernek más a kereke.
Ma is zúg még a babiloni lárma:
bomlott óra a világ élete!
De mink kettecskén ugye tulipánom:
nem disputálunk semmin a világon.
Amit te mondasz, szép lelked zenéje,
s az én lelkem, miként az erdő mélye,
visszhangzik rá híven figyelmesen.
S amit én mondok, azt te, kedvesem,
mosolyogva, bólintva hallgatod,
legfeljebb ha a szóban akadok,
szép selyemszálként fűzöd a beszédbe,
ami csak lánynak juthat az eszébe.
Mi néked kedves, kedves nékem is,
mi néked ízlik, ízlik nékem is;
ha te nevetsz, én is vidám vagyok;
ha te bús vagy, én is csak búsulok;
s ha én susogva szíved kérdezem,
csókkal felelsz rá, én szép kedvesem.
Forrás: Gárdonyi Géza
Egy bükki kirándulás emlékére
Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak – s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.
Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt – nem volt több óhaja.
Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, –
De más az útja hét magyar hajónak.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod, arra gondoltam,
hogy sokszor
csak a testek olvadnak egybe,
máskor pedig csak a lelkek,
de talán egyszerre soha nem
ölelkezik a test, és a lélek is,
test a testtel, lélek a lélekkel,
mintha csak kenyere lenne,
vagy csak vizet ihatna
az ember test és lélek együtt,
harmóniát
csak a kettős harmónia szülne,
külön harmónia nem létezhet,
a testek harmóniái csonkák
a lelkek összhangja nélkül,
hol kenyér, hol pedig víz,
valami mindig hiányzik,
az ember így soha sem teljes,
ha lenne kenyere,
és víz is juthatna neki,
soha nem szomjazna,
soha nem éhezne,
kenyéren
és vízen is jól megélne.
Forrás: Lélektől lélekig
.kaktusz
1
Mintha az lenne a lakása,
agyamban ide-oda jár
egy szép nagy macska. Csupa báj
Alig hallatszik nyávogása,
oly diszkrét hangja, halk s nemes
de ha dorombolás, ha morgás
egyforma dús, mély zenecsorgás.
És bája s titka éppen ez.
E hang, mely gyöngyözik, szivárog,
betölt, mint dús folyásu dal
és részegít, mint bájital –
hogy be ne hatna, nincs oly árok,
nincs, melyet nem csitítna, láz,
nincs, melyet nem hevítne, mámor
Szavakra nincs szüksége, bár oly
beszédes, mint tán semmi más.
Hol a vonó, mely úgy bemarna
lelkembe, művész hangszere,
királyi fülnek szánt zene,
húr, melynek lenne oly hatalma,
mint hangodé, talány-cicus,
szeráfi macska, macska-démon,
kiben mint egy angyalba, fínom
minden tag, és harmónikus?!
2
Balzsamos barna s szőke szőre
annyira, hogy egy délután,
mert egyszer megcirógatám,
egy illat lettem én is tőle.
Ő a hely áldó szelleme,
mindent birodalmában ő visz:
ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
tündére tán, tán istene.
Ha szemeim, delejbe vonva
e szeretett cicám után
fordulnak, és ha azután
benézek újra enmagamba:
csodálva látom ott megint
sápadt szemének ritka lángját,
eleven opált, tiszta lámpát,
amint meredten rámtekint.
Forrás: MEK
A habokon
visz ladikom
csillámfodor
a Balaton.
Tüzes a víz
tüzes az ég
a láthatár
forgó kerék.
Somogyi part
kis dombjai:
kék takaró
rézgombjai.
Zalai part
hegyormai:
a föld s a lég
zsinórjai.
Somogyi part
zalai part:
hol szétfeszül
hol összetart.
A Balaton
hintáz velem
két menny között
ring életem.
Forrás: Magyar Kurír
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Forrás: Magyar Kurír
Mint bokor mögött szégyenlős leány,
ágak mögött vetkezik a hold,
elfedik lombjukkal a fák.
De átragyog, mint szempillán a szem,
lombok mögül egy szikra holdvilág.
Aztán, mint hattyú kék tavon,
tovább úszik, – és ó igézet!
vizek borzongnak,
füvek sírnak
e tündér láttán,
s a vetések megszőkülnek a fényitől,
s megdobbannak, mint szívverések.
Forrás: Magyar Kurír
