Címke: harmónia

  • Weöres Sándor: A szabály, mint fogság és mint szabadság

    A teljesség felé

    Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég.

    A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.

    A szabály semmit sem ér, ha elhatározásszerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik, és finoman, hajlékonyan támogat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Jóság

    Egyszerűen és átlátszóan
    lebegünk a világ dolgai fölött,
    mint a súlytalan madarak,
    mint a levegő, mint a semmi.

    Nem akarunk semmit, de éjszaka
    vágyaink lila lánggal égnek,
    s reggelre megszületnek bennünk
    a föld, a nap és az állatok.

    Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,
    a lassú folyók és a messze
    hegyek hullámzó éneke,
    határtalan alázat.

    A földért és a fákért és az égért,
    az állatokért és az emberekért vagyunk,
    a kemény falakon áthatolnak
    remegő sugaraink.

    Megértésünkben felolvadnak a kövek,
    az utak összefutnak,
    szemeinkből a földre
    a jóság szüntelen zuhogása árad.

    Érezzük ereink lüktetését,
    időtlenek, határtalanok vagyunk,
    s magunkba oldjuk
    az újuló és porladó világot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József: Ág ággal

    Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
    mutattok olyan egyszerű,
    gyönyörű példát!

    Ág ággal, egymásba fogódzva
    akácfa, bodza,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében –
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Az izgága szél hiába szaval,
    uszít zsarnok vihart –
    törvénytudók, ti,
    akácfa, bodza
    ág ággal egymásba fogódzva,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fésűs Éva: A lényeg

    A szépben az a legszebb,
    ami leírhatatlan,
    a vallomásban az,
    ami kimondhatatlan,
    csókban a búcsúzás
    vagy nyíló szerelem,
    egyetlen csillagban a végtelen.

    Levélhullásban erdők bánata,
    bújócskás völgy ölében a haza,
    vetésben remény, moccanás a magban,
    kottasorokban rabul ejtett dallam,
    két összekulcsolt kézben az ima,
    remekművekben a harmónia,
    részekben álma az egésznek,
    és mindenben a lényeg,
    a rejtőzködő, ami sosem látszik,
    de a lélekhez szelídült anyagban
    tündöklőn ott sugárzik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Heten

    Egy bükki kirándulás emlékére

    Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
    Kicsiny társaság, heten, magyarok,
    Nők, férfiak – s a csillagokba néztünk,
    Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
    Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
    S a lelkeink úgy összehangolódtak
    Mint a Göncölszekér hét csillaga.

    Derült este volt. Búját, baját, gondját
    Egy pillanatra ki-ki levetette,
    Becsomagolta töprengéseit,
    S hátizsákjában feje alá tette.
    Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
    Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
    S szívünk betelt – nem volt több óhaja.

    Elfeledtük, hogy innen menni kell,
    A következő perc már szétszakít,
    Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
    S mi kereshetjük tört darabjait.
    Hét csillag-hajó összehangolódhat
    Egy ezüstfényű örök béke-útra, –
    De más az útja hét magyar hajónak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz – (cím nélkül)

    Tudod, arra gondoltam,
    hogy sokszor
    csak a testek olvadnak egybe,
    máskor pedig csak a lelkek,
    de talán egyszerre soha nem
    ölelkezik a test, és a lélek is,
    test a testtel, lélek a lélekkel,
    mintha csak kenyere lenne,
    vagy csak vizet ihatna
    az ember test és lélek együtt,
    harmóniát
    csak a kettős harmónia szülne,
    külön harmónia nem létezhet,
    a testek harmóniái csonkák
    a lelkek összhangja nélkül,
    hol kenyér, hol pedig víz,
    valami mindig hiányzik,
    az ember így soha sem teljes,
    ha lenne kenyere,
    és víz is juthatna neki,
    soha nem szomjazna,
    soha nem éhezne,
    kenyéren
    és vízen is jól megélne.

    Forrás: Lélektől lélekig

    .kaktusz

  • Babits Mihály: A macska

    1
    Mintha az lenne a lakása,
    agyamban ide-oda jár
    egy szép nagy macska. Csupa báj
    Alig hallatszik nyávogása,
    oly diszkrét hangja, halk s nemes
    de ha dorombolás, ha morgás
    egyforma dús, mély zenecsorgás.
    És bája s titka éppen ez.
    E hang, mely gyöngyözik, szivárog,
    betölt, mint dús folyásu dal
    és részegít, mint bájital –
    hogy be ne hatna, nincs oly árok,
    nincs, melyet nem csitítna, láz,
    nincs, melyet nem hevítne, mámor
    Szavakra nincs szüksége, bár oly
    beszédes, mint tán semmi más.
    Hol a vonó, mely úgy bemarna
    lelkembe, művész hangszere,
    királyi fülnek szánt zene,
    húr, melynek lenne oly hatalma,
    mint hangodé, talány-cicus,
    szeráfi macska, macska-démon,
    kiben mint egy angyalba, fínom
    minden tag, és harmónikus?!

    2
    Balzsamos barna s szőke szőre
    annyira, hogy egy délután,
    mert egyszer megcirógatám,
    egy illat lettem én is tőle.
    Ő a hely áldó szelleme,
    mindent birodalmában ő visz:
    ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
    tündére tán, tán istene.
    Ha szemeim, delejbe vonva
    e szeretett cicám után
    fordulnak, és ha azután
    benézek újra enmagamba:
    csodálva látom ott megint
    sápadt szemének ritka lángját,
    eleven opált, tiszta lámpát,
    amint meredten rámtekint.

    Forrás: MEK

  • Károlyi Amy: Szívverések

    Mint bokor mögött szégyenlős leány,
    ágak mögött vetkezik a hold,
    elfedik lombjukkal a fák.
    De átragyog, mint szempillán a szem,
    lombok mögül egy szikra holdvilág.

    Aztán, mint hattyú kék tavon,
    tovább úszik, – és ó igézet!
    vizek borzongnak,
    füvek sírnak
    e tündér láttán,
    s a vetések megszőkülnek a fényitől,
    s megdobbannak, mint szívverések.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Jékely Zoltán: Az alkonyat

    Az alkonyat a legtisztább zene,
    az alkonyat a legszebb épület;
    meghallhatod, ha nincsen is füled,
    megfoghatod, ha nincsen is kezed.

    Az alkonyat a legszebb költemény,
    ködtemplomon a legszebb falikép;
    ha ilyet alkotnék valamikép,
    halhatatlanságom nem félteném.

    Az alkonyat a lelkemnek tava,
    melyen hattyú módjára útrakél
    s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
    ringassa rajta az esteli szél.

    Forrás: