Írok neked, s lámpám figyelve hallgat.
Az óra ver és perceg olykoron;
tudom, hogy éjjel sem lelek nyugalmat,
mert akkor is csak rólad álmodom…
Láz borzogat, a lámpa lángja lobban;
lágy hangod, édes hangod hívogat…
Az ajkamon neved leng egy mosolyban,
s az ujjaimra hinted csókodat.
A régi édesség, a régi csók vár;
bús szíved a keblemben érezem;
elálmodozva írok s nem tudom már,
én írok néked, vagy te énnekem…
Fordította: Kosztolányi Dezső
Forrás: Lélektől lélekig
