https://verskucko.com

Címke: Hervay Gizella

  • Hervay Gizella: Hazatérés

    mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
    máshová nem mehetsz
    csak ahol életre kelnek újra
    a holt diófák kopár dombok hegyek
    ahol másokért indulhatsz újra
    ahol közösség a szerelem
    az árvák elfulladó hangját
    vak kutak közt nem felejtheted
    csak azzal élhetsz aki utadon járt
    aki ugyanúgy összerándul veled
    egy elhagyatott sóhajtásért
    akinek nem vigasz a szerelem
    de közös munka a konok csönd ellen
    amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
    azt a kenyeret kettétörtük
    amivel a szegénység megünnepelt
    azt a szőlőt együtt ettük
    amivel a szükség megkínált
    nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
    a szerelem is rádkiált
    azokért élj akik küldtek
    azzal aki értük él
    terítse mindnyájunkra
    Mária-kendőjét az ég

    én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
    aki felnőttként felnevelt
    aki társam lehet a gondban
    virrasztásban nemcsak ünnepen
    aki rákérdez a gondra örömre
    hogy megosszuk ami közös
    aki megtart tisztának hűnek
    ember az emberek között

    én csak a te utadon járhatok
    megfagyott iszapban szélben fák között
    napraforgók hadirendjében
    kiinni a szerelmes folyót
    szívünkön át az égre terelni
    a gyalogúton mezítláb menni
    virágok vére szívünkön áramlik át
    veled lehetek csak páros madár

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Aki az asztalt kigondolta…

    Aki az asztalt kigondolta,
    nemcsak enni akart rajta.

    Nagyon hontalan lehetett,
    egész világnak terített.

    Nem jutott tányér térdire,
    könyökölt hát a semmibe.

    S ahogy a semmibe könyökölt,
    eszébe jutott egy fatönk.

    Gondolatban rákönyökölt,
    alátámasztotta a tönk.

    Megtámasztotta életét,
    teli tányért s asztalt remélt.

    Asztalt, terített szavakat:
    “Ülj le, érezd otthon magad!”

    Egy deszkalap, valami láb,
    ácsolt magának hazát.

    Aki az asztalt kieszelte,
    a világot köré ültette.

    Nagyon messzire láthatott:
    asztalainkra ráhajolt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Nosztalgia

    Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
    nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
    majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
    és visszaköszön mindenki, aki leszáll;

    egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
    csak tudják: ott vagyunk,
    nem kell szégyellnem a kezem,
    hogy kifordítva ölembe hull;

    egy nap hazamegyünk,
    hazavisz mindenkit a fájdalom,
    szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
    torkunkban az ismerős víz íze;

    egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
    és egy krumpliföldön előrebukunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

    Veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének,
    hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek.

    Én nem leszek boldogabb,
    ha elmondom, amit mondani kell,
    de boldogtalan vagyok,
    ha nem mondhatom el.

    Hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek,
    veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hervay Gizella: mert fuldoklásunk szenzáció

    mert fuldoklásunk szenzáció
    s verseinket mint napi pletykát
    viszik világvárosokon át
    hát belefúrjuk magunk a földbe
    röggé virágzunk csonttá fehérlünk
    műanyagkoszorús gyászvitézek
    szájába nem adunk dumát
    harangok lelke nem malaszt
    nem harisnyakötő tucatáru
    fejünk a földgolyó maga
    nem nyálazzák be tengerünket
    kétéltű luxusutazók
    rácsok mögött méltósággal
    járunk ha kell káromkodunk
    de nem árverezzük el a világot
    bőrkabátosokkal nem alkuszunk
    virágok kelyhébe nem köpünk
    nem súgjuk be halottainkat

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Ének három hangra

    I

    Az ember kiáltana kétségbeesetten,
    s énekké válik a szava,
    csak az állat nyüszít,
    ha nem szabad vonítania.

    Csak az ember hallgat,
    ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
    csak az ember énekel,
    míg a jajgatásból kimenekül.

    Csak az ember hallgat,
    az állat nyüszít a fájdalomtól,
    csak az ember énekel:
    örömöt teremt a fájdalomból.

    II

    A kő a napról álmodik,
    A nap a kőről álmodik,

    A víz a földről álmodik,
    A föld a vízről álmodik,

    Az ember a mindenségről álmodik,
    A mindenség az emberről álmodik.

    A virág a vízbe vándorol,
    A hold a halálba vándorol,
    A lélek a lélekhez vándorol.

    Kővé válna a nap,
    Nappá válna a kő,
    Emberré válna az ember.

    III

    Az ember csak akkor döbben a világra,
    ha rákényszerül.

    Magára kell maradnia, hogy megértse:
    nincs egyedül.

    Csak akkor döbben önmagára,
    ha szükség van minden erejére,
    meg kell nyernie a harcot,
    nem állhat félre.

    Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
    de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
    kénytelen emberré válni
    az embertelen küzdelemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Végrendelet (II)

    Az ének ugyanaz.
    Arcom, a földrepedéses
    a tiéd.
    Viseld tovább!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Védtelenül

    Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
    mégis borzongva elhagysz.
    Nézem a táguló homályt a szemeden.
    Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
    Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
    hogy osztozz szétzilált életemen!
    Embertelen sorsába zártan
    megmaradhat-e embernek az ember?
    Feláldozzam a mosolyodat?
    Üsselek pofon szerelemmel?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
    hogy bemocskolja magát.
    S a jóság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszivárgó halál.
    Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
    Fáj-e a fának a simogatás?
    Fáj-e neked a simogatás?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    S a tisztaság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszívódó halál.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (II)

    elárvult utolsó poharad üveged
    leltárba veszik csigolyádat
    késpengeélű mosolyodon
    bakanccsal járnak körömcipőben
    magukra húzzák ingedet
    meglékelik a koponyádat
    kifosztják koporsó-szavaid
    ítéletedben dáridóznak
    halálod kilóra mérik
    lázadásod lábnyomában
    magántócsával beérik

    szabadság elárult szegénylegénye
    halálodban is hontalan
    el ne költözz a temetőből
    kilakoltatnak koponyádból
    selyemnyakkendős döglegyek

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk hogy a kékiringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Magyarul Bábelben