Oda és azért,
amiről úgy tudom: nincs,
de érzem, hogy van.
Forrás: Lélektől lélekig
Oda és azért,
amiről úgy tudom: nincs,
de érzem, hogy van.
Forrás: Lélektől lélekig
Könyvek
Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?
Hát mire vittem?
Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
És annál is kevésbé filozóf.
De szent az is, hogy mint a levegőt,
Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
Testnek, léleknek minden pórusával,
Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
A kásahegybe,
Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
A tények és az eszmék és a titkok
Önnönmagukat minden pillanatban
Megszázszorozva szűlő tengerébe.
Eltelt az élet, színültig vagyok:
Tudom immáron ama legtudóbbak
Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
Ám ez a semmi: homorú fele
A domború Mindennek. A valóság
Vízként csorog ki markoló kezemből.
De minden nappal tisztább és fehérebb
És érzőbb lesz utána a kezem.
A valóságot be nem foghatom,
De megmaradt, enyém az értelem
És szomjúságom és kíváncsiságom
És szenvedélyem arra ami van,
Égőbb mint valaha.
Mennyivel élőbb ez a szenvedély
És mennyivel több nekem a Valóság,
Mint ahogyan a húszéves agyacska
Képzelte és szomjazta a világot!
Úgy nézek vissza most az egykori
Apró világra, oly értő mosollyal,
Mint kavicsokkal játszó unokáját
Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.
De visszanézni rá nem érek én,
Amint nem értem húszéves koromban.
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés,
Ami a könyvek élő lapjain
Szemembe villan annyiszor: az Út,
Az út a végtelen felé, ahol
Látássá lesz a vaksi tudomány
És ahol inaszakadt szellemem
Ujjal tapintja majd a Létezőt.
Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
Amikor felszakad a fátyol
És rám borul a Léttelen Valóság
És megmutatja mérhetetlen Arcát
Az Aki Van!
Mint anyamellre szomjas csecsemő,
A megmutatkozásnak ünnepére
Úgy kellene repesnem boldogan –
De jaj, szemem fényszülte csillagát
Még tartóztatják kozmikus ködök,
Éretlen énem, pislogó szemem!
Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
Ki még oly tenger láthatót se láttam!
Hogy tárhatnám e két apró szemet
Oly tágra, hogy elférne benne minden,
Mikor nem érnek akkorára sem,
Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
Ki magadnál is magadabb!
Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
A szent valóság szelletéből,
Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
Betűt, igét, embert és életet,
Csillagokat, világokat.
Ölelj magadba égen és a földön
Minden tudhatót és ölelhetőt,
Mindent ami van: mindent ami elfér
A szünhetetlen fakadó, szülemlő
S újjászülemlő belső végtelenben.
Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Utánad kószálok amikor egy nőt követek egész este
és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak
arra várva, hogy Te nyitsz ajtót, Te sehol sem található.
Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok,
esetlenül és reménytelenül várnak Rád.
Ó nem félek a nőktől, ismerem őket, és szájon csókolom aki megadatik,
de aztán újra csak egész este követek valakit
aki a sarkon visszapillant
és újra látom nem Te vagy.
Ma is a másik utcában ring a szoknyád
és én meggyújtva villanyom
sokáig nézem az alvó lányt
aki feljött este
hisz keres valakit akárcsak én amikor egy nőt követek
mert ismerős, ahogy hajába túr a szél
és feketén széjjelteríti vállain
Az álmaim.
Forrás: Lélektől lélekig
Melled két pólusa közt a kék sugár –
A kötéltáncos álma áll azon.
A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek –
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén…
De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
Csak a tenger jött el a küszöbömig.
Forrás: Szeretem a verseket
Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom reá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én lennék az, akire várni kell!
“S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon.
Áldott az a kőépítményű szeglet,
amely irányodat töri felém,
vésett-írott emlékű az az aszfalt,
melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
akarom és az lészen saját örömünkre,
nem törődve sem sérelemmel,
másokkal, bárkivel,
a világgal, vagy mással.
Én pedig szeretni
akarlak, és foglak!
Hiába a töredékes mozdulások,
meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
melyek véletlenekké silányultak,
hiába a környezet, meg a rögök,
melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,
hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
ha te úgyszintén engeded,
velem óhajtod, kéred is talán,
teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
néha szédülsz, de jól esik nemde?,
kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd,
magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
küzdenek, ellene, s nem érte.
Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
Hát mi elől?
Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!
Forrás: Lélektől lélekig
Járosi Andornénak
Kis ablakfülke mély boltív alatt:
A rendházból a templomba lelátok.
Befagytak az orgona sípjai,
Az oltáron nem imbolyognak lángok.
Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
Ilyenkor, istentisztelet után
Az Isten egymagába mit csinál?
Nagy, üres háza kellős közepén
Mire gondol? Szorongva kérdem én.
Az Isten, akit én úgy keresek,
És nem találok, nem találok meg:
Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
Általa küldött csomagot Anyám?
Kezével írnak nekem levelet?
Kezével símogat a szeretet?
Szavával vigasztal az orvosom?
Ó, hol találom, hol találhatom?
Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
Azért, azért nem ragadhatom meg,
Azért járok hiába templomot,
A templomokban otthon nem vagyok.
Csupán így, istentisztelet után
Az üres isten-házba nézni le,
Szorongva lesni: gondol-e reám,
Így, kívül, kívül a szentély falán:
Ez vagyok én, ez vagyok igazán.
Forrás: Lélektől lélekig
Avarszín gyapjukabátban
elszállt az ablak alatt,
futottam rögtön utána,
kergettem, mint a nyarat.
Futottam, jaj, de hiába,
elnyelte a fergeteg,
ősz lett, mély ősz egy csapásra –
zuhogtak falevelek.
Kertjeink halotti tánca,
zúduló sárga szelek,
avarszín gyapjukabátja
hol száll most, merre lebeg?
Megáll az ember zihálva,
s ríni kezd, mint a gyerek,
s kérdezi csak úgy magába:
istenem, kit kergetek?
Szelet és falevelet.
Forrás: Szeretem a verseket
Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik egy évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal –
futok, hajamban zörgő szakuraággal.
Forrás: Lélektől lélekig
nem jól keresed
mindig mástól várod a feloldozást
mindig elmenekülsz ha már majdnem rád talál
mindig szégyenlősen lehajtod a fejed
hogy ne láss
vagy üvöltesz
hogy ne hallj
nem akarsz önmagad szemébe nézni
nem akarod hallani saját
belső hangjaid
csak élni akarsz
ahogy lehet…
amilyennek az életet képzeled
létezni
enni
aludni
szeretni
gyűlölni
feledni
persze ki tudja
lehet hogy tényleg csak ennyi…
de valami azt súgja
mást…
többet jelent
Embernek lenni…
Forrás: Lélektől lélekig
Valaha rég
Egy drága-szép
Lovag nagy útra szállott.
Ment, mendegélt,
Száz útra tért,
Kereste Eldorádót.
Azóta agg
A szép lovag,
Szívében átok, átok.
Bármerre ment,
Se fönt, se lent
Nem lelte Eldorádót.
És végtire
Lankadt szíve
Egy árny eléje állott.
Szólt: „Áldalak.
Bús árny-alak,
Mutasd meg Eldorádót.”
„Ott messzi túl,
A Hold kigyúl,
Az Árnyak völgye vár ott.
Vágtass el, el” –
Az árny felel,
„Eléred Eldorádót.”
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig