Címke: keresés

  • József Attila: Csak a tenger jött el

    Melled két pólusa közt a kék sugár –
    A kötéltáncos álma áll azon.
    A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
    És én már túlsokat kerestelek –
    Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
    S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
    S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
    Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S az Úr
    Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott áll az útjuk végén…
    De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
    Csak a tenger jött el a küszöbömig.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Végh Sándor: Gyere felém!

    Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom reá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én lennék az, akire várni kell!

    “S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon.

    Áldott az a kőépítményű szeglet,
    amely irányodat töri felém,
    vésett-írott emlékű az az aszfalt,
    melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
    ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
    nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
    ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
    hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
    akarom és az lészen saját örömünkre,
    nem törődve sem sérelemmel,
    másokkal, bárkivel,
    a világgal, vagy mással.
    Én pedig szeretni
    akarlak, és foglak!
    Hiába a töredékes mozdulások,
    meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
    melyek véletlenekké silányultak,
    hiába a környezet, meg a rögök,
    melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,
    hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
    ha te úgyszintén engeded,
    velem óhajtod, kéred is talán,
    teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
    néha szédülsz, de jól esik nemde?,
    kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
    félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd,
    magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
    A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
    küzdenek, ellene, s nem érte.
    Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
    Hát mi elől?
    Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kívülről

    Járosi Andornénak

    Kis ablakfülke mély boltív alatt:
    A rendházból a templomba lelátok.
    Befagytak az orgona sípjai,
    Az oltáron nem imbolyognak lángok.
    Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
    Ilyenkor, istentisztelet után

    Az Isten egymagába mit csinál?
    Nagy, üres háza kellős közepén
    Mire gondol? Szorongva kérdem én.

    Az Isten, akit én úgy keresek,
    És nem találok, nem találok meg:
    Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
    Általa küldött csomagot Anyám?
    Kezével írnak nekem levelet?
    Kezével símogat a szeretet?
    Szavával vigasztal az orvosom?
    Ó, hol találom, hol találhatom?

    Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
    Azért, azért nem ragadhatom meg,
    Azért járok hiába templomot,
    A templomokban otthon nem vagyok.
    Csupán így, istentisztelet után
    Az üres isten-házba nézni le,
    Szorongva lesni: gondol-e reám,
    Így, kívül, kívül a szentély falán:
    Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Avarszín

    Avarszín gyapjukabátban
    elszállt az ablak alatt,
    futottam rögtön utána,
    kergettem, mint a nyarat.

    Futottam, jaj, de hiába,
    elnyelte a fergeteg,
    ősz lett, mély ősz egy csapásra –
    zuhogtak falevelek.

    Kertjeink halotti tánca,
    zúduló sárga szelek,
    avarszín gyapjukabátja
    hol száll most, merre lebeg?

    Megáll az ember zihálva,
    s ríni kezd, mint a gyerek,
    s kérdezi csak úgy magába:
    istenem, kit kergetek?
    Szelet és falevelet.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gergely Ágnes: Szakuraág

    Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
    küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.

    Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
    félreborítom a bambuszerdőt,
    átugratom a szentély-kapufákat,
    lefelé úszom a kő-vizesésben,
    mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
    megyek utánad,
    nedves hajamban viszem a szakuraágat,

    kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
    itt, ahol a vadak se járnak,
    sárga arcodat feltartod
    teljesült holdvilágnak,

    tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
    szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
    gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
    hol az a völgy! a térség visszadob,
    a hegyek körben fölédhajolnak,
    szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
    halakra szétránt,
    napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
    sétát

    ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
    ahogy lennem adódik egy évtized óta,
    te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
    méreg, halott madárdal –

    futok, hajamban zörgő szakuraággal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: hol keresed?

    nem jól keresed
    mindig mástól várod a feloldozást
    mindig elmenekülsz ha már majdnem rád talál
    mindig szégyenlősen lehajtod a fejed
    hogy ne láss
    vagy üvöltesz
    hogy ne hallj
    nem akarsz önmagad szemébe nézni
    nem akarod hallani saját
    belső hangjaid
    csak élni akarsz
    ahogy lehet…
    amilyennek az életet képzeled
    létezni
    enni
    aludni
    szeretni
    gyűlölni
    feledni
    persze ki tudja
    lehet hogy tényleg csak ennyi…
    de valami azt súgja
    mást…
    többet jelent
    Embernek lenni…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Eldorádó

    Valaha rég
    Egy drága-szép
    Lovag nagy útra szállott.
    Ment, mendegélt,
    Száz útra tért,
    Kereste Eldorádót.

    Azóta agg
    A szép lovag,
    Szívében átok, átok.
    Bármerre ment,
    Se fönt, se lent
    Nem lelte Eldorádót.

    És végtire
    Lankadt szíve
    Egy árny eléje állott.
    Szólt: „Áldalak.
    Bús árny-alak,
    Mutasd meg Eldorádót.”

    „Ott messzi túl,
    A Hold kigyúl,
    Az Árnyak völgye vár ott.
    Vágtass el, el” –
    Az árny felel,
    „Eléred Eldorádót.”

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit – Azt hittem

    Én azt hittem, hogy mindig kék,
    ragyogó tükör a tenger,
    s hogy rejtett aranyszemecskék
    kincsével tele az ember.

    Hogy járva a tengert, szembe kell
    szállni merészen a széllel,
    s akkor a hajós csodákra lel,
    az idő nagy titkokat érlel.

    Szálltam hát, Végtelen, feléd:
    hullámok pörölye paskolt.
    Ég s víz határa s a tengerfenék
    derengett: messzi, deres folt.

    S akkor megtudtam, hogy csak néha,
    nagyritkán kék a tenger,
    és hogy üres és szürke, még ha
    csillog is sokszor, az ember.

    Láttam földet, hol nincs tó, se folyó –
    por és rög, semmi más:
    nincs aranyszem a porban, melyből ott
    gyúrják az ember fiát.

    De tudtam: Nincs szebb feladat,
    mint vágyva előre törni:
    keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
    s szeretni, és gyűlölni.

    És látni, hogy néha szürke homályon,
    átragyog kéken a tenger,
    s tudni: tisztább öröm nincs a világon
    mint az, ha ember az ember.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Meseváros

    Járatlan úton, fényen, árnyon át,
    Keresem én a mesék városát,
    Hol régen éltem, szépen, boldogan,
    A várost, amely az álmokba van.

    Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
    Erről a helyről annyi jót regél,
    Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
    Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

    De ha gyermekszemekbe nézhetek,
    Melyek reményt és békét fénylenek,
    Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
    Megvan az út, mely oda vezet el…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Valahogy mindig félúton vagyok

    Remélem nem vagyok útban senkinek.
    S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
    talpam alá éles kövek görögnek.
    Valahogy mindig félúton vagyok.

    Úton a múltból talán a most felé.
    S ha elhiszem, szép jelenem élem,
    hegyek zúdulnak a két lábam elé.
    Valahogy mindig félúton vagyok.

    S néha félek, elfogy alólam az út.
    Olykor elfog az a furcsa érzés,
    hiába megyek – minden út körbefut.
    Valahogy mindig félúton vagyok.

    S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
    Vezet hitem eltökélt magamban,
    s hogy minden lépés a csillagokig ér.
    Valahogy mindig félúton vagyok.

    Mint ki örökké utazni kényszerül.
    Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
    S próbálok úton maradni – emberül.

    Forrás: szeretem a verseket