Címke: keserűség

  • Ady Endre: Hajlongni emerre, amarra

    Hajlongni emerre, amarra:
    Bús sorsot mértél, Uramisten,
    A magyarra
    S még búsabbat reám.

    Hiszen, jó, jó: nem vagyok semmi
    És mégis muszáj minden fajnál
    Jobbnak lenni.
    S mit ér, ha jobb vagyok?

    Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
    Kevés szentlelket, Uramisten,
    S ostoroztál,
    Bár véresek valánk.

    Körülvettél balgákkal minket
    S méltatlanul kínzott fejünkre
    Sohse hintett
    Kegyed sugarakat.

    Önnön-valónktól félve félni
    S elvegyülni törpe gyávákkal,
    Halva élni:
    Ezt adtad, Te, nekünk.

    Hajlongni emerre, amarra,
    Bús sorsot mértél, Uramisten,
    A magyarra
    S még búsabbat reám.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Az őrült

    – – – – Mit háborgattok?
    Takarodjatok innen!
    Nagy munkába’ vagyok. Sietek.
    Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
    Megkorbácsolom a világot!
    Jajgatnak majd és én kacagok,
    Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.
    Hahaha!
    Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.
    De a halál azt mondja: csitt!
    Egyszer már én is meghalék.
    Mérget töltöttek azok vizembe,
    Akik megitták boromat.
    S mit tettek gyilkosaim,
    Hogy gaztettöket elleplezzék?
    Midőn kiterítve feküdtem:
    Reám borúltak s könnyezének.
    Szerettem volna fölugrani,
    Hogy orraikat leharapjam.
    De nem harapom le! gondolám,
    Legyen orrok és szagolják,
    Ha rothadok, s fúladjanak meg.
    Hahaha!
    És hol temettek el? Afrikában.
    Az volt szerencsém,
    Mert egy hiéna kiása siromból.
    Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.
    Ezt is megcsaltam.
    Ő combom akarta megenni:
    Én szívemet adtam oda,
    S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
    Hahaha!
    De hiába, csak így jár,
    Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
    Mondják: virágnak gyökere,
    Amely fönn a mennyben virúl.
    De ez nem igaz.
    Virág az ember, melynek gyökere
    Ott lenn van a pokolban.
    Egy bölcs tanított engemet erre,
    Ki nagy bolond volt, mert éhenhala.
    Mért nem lopott? mért nem rabolt?
    Hahaha!
    De mit kacagok, mint a bolond?
    Hisz sírnom kellene.
    Siratni, hogy oly gonosz a világ.
    Az isten is felhőszemével
    Gyakran siratja, hogy megalkotá.
    De mit használ az ég könyűje is?
    A földre hull, a ronda földre,
    Hol az emberek lábbal tiporják,
    S mi lesz belőle,
    Az ég könnyéből?… sár.
    Hahaha!
    Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
    Érdempénz melleden a nap,
    S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
    Hm, így eresztik el a vén katonát,
    A hosszu szolgálat jutalma
    Egy érdempénz és rongyos öltözet.
    Hahaha!
    S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
    Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty?
    Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
    Az asszony vonzza magához a férfiakat,
    Mint a folyókat a tenger;
    Miért? hogy elnyelhesse.
    Szép állat az asszonyi állat,
    Szép és veszedelmes;
    Arany pohárban méregital.
    Én ittalak, oh szerelem!
    Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
    Mint egy mézzé vált tenger;
    De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
    Mint egy méreggé vált tenger.
    Láttátok-e már a tengert,
    Midőn a fergeteg szánt rajta
    És vet beléje halálmagot?
    Láttátok a fergeteget,
    E barna parasztot,
    Kezében villámösztökével?
    Hahaha!
    Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
    Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.
    Még várok holnapig;
    Ha holnap sem lesz a végitélet:
    Beások a föld közepéig,
    Lőport viszek le
    És a világot a
    Levegőbe röpítem… hahaha!

    Szalkszentmárton, 1846. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harangozó Csaba – Keserű szavak

    korlátolt szívvel
    bolyongsz eltévedve
    üres lelkedben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul:
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.

    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?

    Így szivódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: arcanum.com

  • Babits Mihály: Pro Domo

    (1916)

    Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
    ráznak, és már a nagy fa remeg.

    Ó, boldog a dús fa, nem busul:
    ha rázzák, drága gyümölcse hull.

    Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
    Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.

    Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
    kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.

    A hazára az első telt pohárt:
    igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.

    Az emberekre a másodikat,
    hogy adjon az Isten észt nekik.

    Most ezt is szótlan, harmadikat,
    a kedvesem kisujja miatt!

    Hadd áldozom még e poharat
    minden gyönyörért, ami megmaradt,

    jóért és rosszért, ami csak ért,
    bántalmakért és bánatokért.

    Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
    mert véres földből szűrte a fa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Tóth Árpád: Egy mozdulat

    A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
    Az „örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
    E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
    Az édes poharat bús számhoz közelítem.

    Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
    Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
    Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még;
    A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

    Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
    Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
    Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
    Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
    A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,
    Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él…

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol

    Itt valahol, ott valahol
    Esett, szép, szomorú fejekkel
    Négy-öt magyar összehajol
    S kicsordul gúnyos fájdalmukból
    Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
    Miért is?

    És utána, mint a zápor
    Jön a többi könny:
    Miért is, miért is, miért is?
    S nincs vége könnynek és miértnek.

    Fölöttük hahota köszön,
    Hahotája, akik nem értnek
    S akik sohase kérdik s kérdték:
    Miért is?

    És csöpög a könny:
    Miért is, miért is, miért is?
    És hömpölyög fönt a hahota,
    Hogy soha, soha, soha.

    Ennyi búsulással fényesen
    Nyílnék meg az Ég,
    Ahol csak Ég és okos üdvösség van.
    S itt nem elég.

    Itt nem kell csak a könny
    S itt valahol, ott valahol
    Esett, szép, szomorú fejekkel
    Négy-öt magyar összehajol.
    Miért is, miért is, miért is?

    Forrás: MEK