Címke: költői örökség

  • Versek párban

    Weöres Sándor: Hála-áldozat

    Szememnek Ady nyitott új mezőt,
    Babits tanított ízére a dalnak,
    és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
    ezt-azt kivánó kordivat előtt.

    Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak
    mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
    Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
    érzi minden pompáját a daloknak.

    De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.
    Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
    ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

    Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
    három költő előtt borul le hálám.
    Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

    Tóth Krisztina: Hála-változat

    Arany színekben játszó szén szavak,
    Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
    boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
    zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

    Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
    Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
    Kormos Vas bongna, izzana a rács,
    mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

    s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz –
    J. A. szájából érdes volt az élet,
    Petri szájából szép volt a pimasz:

    bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
    torkomban hangjukkal, de semmi az,
    ha tőlük éghet éneke az énnek.

    Forrás: Mindennapi Ady