Oly szomorú, ha nemes fát
tép ki a szél gyökerestől.
Fájdalmas,
ha a mű csonka lesz, abbamarad.
Csonkán is rege-kincs a
Tiéd – de kívánhat a lélek
porba-lökött
hontól üdvöt a tiszta dalért?
Hogyha ez őr-népben van
erő még, óvni a kincset,
Téged,
Széphangú! nem feled el sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
In memoriam Szabó Lőrinc
1
neked is csak egyetlen életed volt
ötvenhét kurta év de százszoros
hatványát csikartad ki az időtől
utazások könyvek és nők hatványán
ismertelek? démoni mester
incselkedő Mefisztó-Szókratész
bár simogatni is tudtál (írásban)
lektoromként: „rendkívüli tehetség”
nem is lehettél volna távolibb
azért éreztelek olyan közel
hogy a szíved torkomban dobogott
idegen csillag úgy csodáltalak
meg is fagytam föl is forrtam jegedtől
dermesztett-égetett a hidege
2
caplattál velem majd fél napon át
a rommá lőtt városban mert féltettél
„kapzsi kalmár keze közé” kerülök
s kiforgat a kilónyi szűzdohányból
voltál akkor testvér-barátom
nagydiák-bátyja faluról jött öccsnek
okítottál alattomos csapdákból
ép bőrrel hogyan szabaduljak
mikor olvasom keménykopogású
verseidet s fölrémlenek előttem
életed tüskés történetei
fogadott öcséd majd fél napon át
emlékezem szíved ez a konok szív
dobszólónál ismert lágyabb zenét is
3
énekeltük (hitetlenül) a zsoltárt
s röggé hulló hantok hullámverése
ringatta a koporsót ötvenhétben
(egyidős voltál a századdal) ősszel
királyi vad elestén köröz úgy a
tetem fölött gyászra riadt madárraj
sírod köré ahogy sötét csapattá
költők és asszonyok siratni gyűltek
fény-árny-váltó ideges nap sütötte
a süllyedő Kháron-ladik-szűk ládát
míg megindult s rádzuhogott a föld
fekete óceánja tachikardiásan
a kozmosz szíve akkor ütemnyi el-
botló dobbanást kihagyott
Forrás: Lélektől lélekig
Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édes apjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.
Forrás: Vers mindenkinek
Meghalt a költő! Tisztasága
rabját, gonosz szó fente be,
bosszús szívét golyó találta,
aláhorgadt nemes feje!…
S mert alantas sértés, gyalázat
nagy lelkén nem száradhatott,
mint annyiszor már, maga lázadt
a világ ellen – s most halott!
Halott!… Mivégre a dicséret,
a jajongás, a nagy szavak,
a dadogó, szánalmas érvek?
Hiszen a sorsa telt be csak.
Ti hajszoltátok fenekedve
a béklyótlan, merész zsenit,
szítottátok fel – kényetekre!
a hunyó tűzvész üszkeit.
Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
gyötrettetést nem bírta el:
kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
koszorúja porban hever.
Gaz gyilkosa – nem volt menekvés!
pontosan és hidegen ölt.
Nem reszketett a fegyveres kéz,
üres a szív – jól működött.
És nincs is mit csodálni: messze
országból jött, mint annyi más
szerencselovag, pénzvadász,
s a sorsa épp hozzánk vetette.
Dölyfösen járt köztünk – kinek
nincs köze földhöz és beszédhez,
dicsőségünkre fel nem érez,
nem is tudhatta, ama véres
percben mire emel kezet!…
S meghalt – s fekszik sötét verembe,
mint ama dalnok, kedves, ismeretlen,
ki vak féltés prédája lett,
kit ő zengett csodás erejü versben,
s kit, mint őt, hidegen egy kéz leteritett.
Mért hogy az egyszerű barátság, enyhe béke
világát ez irigy világgal felcserélte,
mely fojtogat szabad szivet, lángszenvedélyt?
Miért adott kezet hitvány rágalmazóknak,
hazug szónak miért hitt, s alamuszi jóknak,
ő, ki az embert jól ismerte rég?…
És ők koszoruját letépték, és helyette
babérral befont töviskoronát
kapott, mely durván felsebezte
fenséges, büszke homlokát.
Utolsó perceit keserítette méreg:
álnok fülbesugók, gonosz tudatlanok,
s meghalt, s mardosta fullánkos remények
tüntén keserű kín, s bosszút nem állhatott.
Elnémult a gyönyörű ének,
s nem zendül többé soha már.
Lelt szűk, iszonyú menedéket,
s pecsét alatt hallgat a száj.
Elfajzott, korcs kevélyek,
vétkükről hírneves atyák utódai,
kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek
rabszolga-lelkű megtiprói, ti!
Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,
szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!
Törvényetek oltalmat ád tinektek,
igazság, jog nem fog ki rajtatok.
De van egy más biró, s minden bűnök tudói,
rettentő lesz ítélete!
Aranyatok nem fog megóvni,
szándékot, tetteket ismer ő eleve.
S nem óv ott rágalom! Mind meglakol bűnéért,
irgalmat ne reméljetek!
Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét
pokolfekete véretek!
Lator László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.
Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,
mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.
Húsvét van, mondják, újra húsvét –
Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –
ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,
hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.
Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,
hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,
hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.
Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú
himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,
disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
már halottaink orrát harapják, nyög a gége.
Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,
virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –
lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,
de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Üdvözlet neked, te, szegény,
a búsképű költők
halhatatlan bandájában is elárvult!
Lángoló méhkas volt a melled
s viola-légbe épített
kastély a koponyád.
Meghajigált az Isten tulipánokkal,
nárciszokkal,
dobtad volna vissza kővel,
betyár-baltával,
ólombottal –
remény szegénylegénye,
sárga viasz-király,
a földönfutó füst volt a te országutad.
Feküdtél rózsalevelek
alá,
hová nem folyhatott be vér,
hová a hóhér
nem dughatta el kardját.
Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
s a jövő indult világgá
a fűszálak a hegyén.
Tündérek és diákok poétája,
somogyi kanászoké!
hiába volt szép, bársonyos beszéded:
hamvas folyóid a pokolba folytak
és gyöngylepkéid
sírokra petéztek.
Se haza,
se király,
se szerelem,
csak a megváltó láz
s a Holdba fölszálló test
uralta a világot, mint az Isten.
De az is elveszett, szétszóratott.
Fekszel, csitíthatatlan halott –
Kár volt várnod boldogabb korokra,
korán meghalnak,
akik várakoznak.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
A „Reményhez” című Csokonai-vers dallamára
énekli másfélmillió zarándok.
Hol bolyong a lelked,
szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
mozdulatlanul,
írott néma kővel
szólni szótlanul.
Megmozdul a szellő,
porladt rokonok
melléből lehellő –
zizeg a homok,
zizegnek a lombok
és amerre látsz,
hajladozva bólog,
reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben,
hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
fekhelye vagyon,
teste réges-régen
homok, dudva, gyom.
Minden ismerősid
rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
kollégium-falak,
zargatták a költőt
morc professzorok,
átkokat üvöltött
mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár,
veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
sebhedt szívedet.
Ám a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag. –
Mint eb, kit a gyatra
gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
megtért, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
a halál előtt,
itt hulltál romokba,
mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
lázas testedet.
Merre leng a lelked?
– szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
megvert magyarok,
kikre ordas gondok
szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
ülik körbe, lásd:
akit senki sem vigasztalt,
adj vigasztalást!
Etess meg ebéddel,
adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
bölcs magyar halott!
Meglendül a szellő,
szólva száll a szél,
sírokból lehellő
légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
Végigrengenek
a sírok idővert
korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
szól Csokonai:
„Halld beszédem imhol.
Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkos
és ha már megölt
és ha házad, ólad
füstölgő romok
s fut a föld alólad,
mint futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
tartja a kezét,
ölelik, csittítják
izmos és kerek
karjukkal, szorítják
szívós gyökerek.
Halld: a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
s napnyugtáig érsz,
százszor elbúcsúzol,
százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
csontod és fogad.
Menj haza akácul
s ha nyugodni tér
tested és aláhull,
légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
több már el se fér,
millió halott és
milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
míg el nem szalad,
szőjétek keményen
újra át meg át
s megkötött fövényen
játszik unokád.”
Elhallgat a szózat.
Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
vígy a homokon
Induljunk, hogy hazajussunk!
Ég veled, rokon!
Beborult a hűs ég,
hűs esője sír.
Hazahív a hűség
s otthonunk a sír.
Forrás: arcanum.com/hu
