Címke: Lelkes Miklós

  • Lelkes Miklós: A gyermekkor

    Előttem van, még ma is tisztán látom
    milyen is volt az egykori gyerek,
    ki a határban, vékony fényzsinóron
    sárkányfelhőt szélnek elengedett.

    A felnőtt hiszi, hogy boldog a gyermek,
    mert minden felnőtt kicsit ostoba,
    azzá teszi sürgető évek, tervek,
    tévutak, ráncok kenyérgond-hona.

    Múltban, tudásban ott a szomorúság.
    Iskolapadhoz leláncolt rabok
    fájdalma jajdul nagy tavaszhajókon,
    míg nyárig szállnak vágyak, illatok,

    de a nyár is, ha csillog összetörten,
    nem önmaga: egy-egy darabka nyár
    színlel színeket, s egy-egy fecskeívet
    el-, s visszadob a túl forró határ.

    A messzi tó, az szép volt, mert varázsolt
    fehér hullámot, mely kinyílt virág,
    s míg szirma hull haragdús pillanatra,
    meghajol, hajlong, ezüstzöld a nád.

    A kertek? Bennük felnőtt jött, vigyázó
    árgus szemekkel, s mit tett a gyerek?
    Játékot mímelt ég-üvegcseréppel,
    s becsapta a hajszolt felnőtteket,

    akik hitték: mit sem hall a valóból,
    mit súgott olykor ijedt árnyú fa,
    hogy rossz utakra tévedt fent a csillag,
    s legbelül vérzik piros önmaga.

    Ó, gyermekkor! Esték a hósüvegben.
    Hidegben tűzcsók. Egy-egy szó, meleg.
    Nem felejtem a jót, vajaskenyérrel.
    – s mennyi a rossz, mit nem felejthetek!

    Verekedők. Indulatok. Butító
    háborúból jött furcsa nemzedék
    gyermekei közt csak bezárt-magamban
    hallgathattam mélyre rejtett zenét.

    Mégis, amíg a félelmet tanultam,
    megtanultam végül nem félni már,
    ha nyárfa sóhajt, s körülvesz magányos,
    zörgő, ijesztő, madárnincs-határ.

    Megtanultam: bár nincs út sehová sem,
    s minden fényesben fénytelen ragyog,
    mégis, a szív, ha tényleg az, megőrzi
    múltját, vérző, piros csillagait.

    Forrás: Lélektől lélekig