Az ifjúságon immár túljutottam,
Napjaim lejtése már nem szilaj,
Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
És simán, mint a hűvös, bús olaj.
Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
Lelkem olaja…….eség,
Megkenni véled a vén szenvedések
Sajgó hegét…
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem fáid zizzenését,
Rejtelmes árnyvilágodat.
Ha elgyötört a gond, a kétség,
Hűn őrizték meg titkomat.
Szívemnek rejtett gerjedését
Fűnek-fának ki nem beszélték.
Erdő, te jó vagy s részvevő:
Rejtsd el, ki bús és szenvedő.
Beh jó sötétzöld fáid árnya,
Ha izzó égről tűz a nap
Ha meg vagy sértve, megalázva:
Pihend ki erdőben magad.
Oh mert a harcz, a földi lárma
Elnémul e zengő magányba’,
Ahonnan mit se lát szemed,
Csak szelíden kéklő eget.
Szellőtül ringó kebeledre
Boruljon, ki magányt óhajt.
A fák pajzánul enyelegve
Gúnyolnak itt minden sóhajt.
Kinek nem jő meg itt a kedve –
Már élve holt, el van temetve,
Ki téged, erdő, nem szeret:
Még nem örült, nem szenvedett.
Forrás: Szeretem a verseket
„Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét,
olvasnia egy kis költészetet,
és néznie egy csodás képet,
hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből,
és észrevegye a szépet,
amit Isten ültetett az ember lelkébe.”
Forrás: Goethe – válogatott gondolatok
