https://verskucko.com

Címke: madarak

  • Csorba Győző: TÉL, ABLAKBÓL

    Hová bújtak a madarak? Üres
    az ég, a tv-antennák keresztjei,
    mint agyag-szobor-vázak, amiket
    egy szobrász ott felejtett.

    Vázak… A kert is csupa váz, csupa
    meztelenség, a tekintet kopog,
    mikor hozzájuk ér, a pára-
    bolyhokat is kisöpörte a szél.

    Kemény lett a világ, kegyetlen,
    szemérmetlen – rendőri hullakamrák
    célszerűségével berendezett.
    S ó mennyi az ismeretlen halott!

    Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
    lepleivel, csecsebecséivel
    enyhítse e világraszóló,
    irgalmatlan őszinteséget.

    Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
    a saját és az idegen lakájok,
    kik fülbesúgó széptevéseikkel
    az állhatatlant megzavarják.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Zsörtölődő

    Elegünk van már,
    elegünk.
    Meddig kell még di-
    deregnünk?
    Mondják a kupás-
    cserepet
    megülő fagyos
    verebek.

    Télen átal is
    nyaraló
    fecskének lenni
    volna jó,
    csettegeti a
    porkahó
    alatt csőrölő
    kis rigó.

    Varjú körözget,
    billeget,
    letácsol rigót
    s verebet.
    Hogyha kedves a
    tollatok,
    annyit ne sopán-
    kodjatok.

    Megértem én már
    eleget,
    ennél is zordabb
    teleket.
    De olyat eddig
    sohasem,
    hogy vége egyszer
    ne legyen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Havas fény

    T. D. karácsonyfája alá

    De jó is
    De jó is tudni hogy
    De jó is tudni hogy van valaki
    Van valaki odaát a havas háztetők alatt
    Ott túl a rakparti háztetők alatt
    Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
    Tudja hogy tudom: tudja
    Vagyok

    Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
    És madarakat
    A röpülés villámló hiányjeleit
    Örök aposztrofjait az égnek
    Létszavakat szelídít Ő: virágokat
    De mit virágokat!
    Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
    A rét-gyepszótár útszélremagzott
    Gizgaz-szavai-gyomokat
    És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
    De mit madarakat!
    A tél pohos pontosvesszőit
    Terek kövein fák promenádjain virityelő
    Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
    Verebeket

    Ó távol Fű- és Fabarátom!
    Virág- és Verébszavú
    Assziszibeli szerzet!
    Hagyd oda most
    Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
    Öltsd fel ködcsuhádat
    S indulj a város alá a falakon túlra!

    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
    Menj hát
    Mögötted micsoda népek
    Micsoda processzió!
    Sárkánygyík-Duna és királysága
    Csúszómászó népe
    Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
    sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
    S a fenevadak:
    Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
    S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
    megjuhászodott párduc
    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

    Menj hát Szelídszavú!
    És fedd meg
    – mint egykor –
    Az fordolt világot:

    „Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Madarak beszéde

    Hattyú

    — Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
    pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
    mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
    csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
    Csodásan úszunk a csodás halálba,
    de ottan az igaz dalt megtalálva
    az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.

    Holló

    — Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár
    és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
    Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
    pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
    Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem
    s azt üvöltöm: „Sohasem!”

    Sirály

    — Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
    S bírál!
    Vészben-viharban vijjogó király!
    Sirály!

    Kolibri

    — Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
    de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
    Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
    Csókolni itten nem lehet elégszer.
    Őrjöngj, röpülj s örülj, ha lázban égsz el.

    1928

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Téli reggel

    Ködben ember haladt.
    Páncélos hó harsant a súly alatt.
    Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
    Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
    Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
    fény szédítette s egy napos titok,
    s dermedt rügy-csipkerózsikák között
    dalolt:
    – Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…

    Feje felett
    azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
    s hókristályos lett kalap és kabát:
    a rikoltozva rebbenő madár
    leverte rá a cifra bükk havát.

    S amerre járt:
    hegyek ontották rá a napsugárt
    s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

    Köd várta lent.
    A ködbe visszament
    s házába tért derült aszkétaként.
    Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
    – Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fekete István: Tél

    Cinkék járnak a szívem ablakára,
    a madárkákat már régen etetem,
    de most már néha gondolkodni kezdek,
    meddig tart vajon az életem?

    Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
    Szívem mikor fog elsötétülni?
    És vágyaim utolsó szép madara
    mikor fog búsan elröpülni?

    Forrás: Fekete István versei

  • Székely János: Madaras

    (1962)

    Voltam én, voltam én,
    fecske voltam én.
    Tavasz gyúlt, ha jöttem,
    kedvesem szemén.

    Rigó voltam, cinke:
    kilenc nyáron át
    egymagam daloltam
    kedvesem dalát.

    Voltam én, voltam én,
    sirály voltam én!
    Villámlott a röptöm
    kedvesem szemén.

    Hattyú voltam, hattyú,
    úsztam csendesen.
    Hófehérré tettem
    szőke kedvesem.

    Lettem én, lettem én
    csukló néma hang:
    édesem szemében
    zokogó galamb,

    varjú lettem, varjú,
    borzas és sötét.
    Feketébe vontam
    édesem fejét.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

    Hajnali négykor bekiabáltak,
    ahogy a torkukon kifért,
    (bár az ablak alatt a fáknak
    zöld korcsmáiba még alig ért,
    még nem is ért új fénye a napnak)
    s mint a bolondok, úgy kacagtak,
    kurjongattak az ablak alatt vad
    vígadozásban a kerti rigók.

    Hajnali négykor e szárnyas égi
    korhelyek dala vert ma fel.
    Micsoda hangok csetepatéi!
    Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
    Bosszantott ez a csibészlárma,
    de a szívem nemsokára
    együtt dalolt, egy nótára
    vert veletek, buta sárgarigók.

    S mintha én volnék a hajnal,
    mintha én volnék a kert,
    úgy megteltem e friss zsivajjal,
    úgy telezengett az irigyelt
    állati jókedv bölcsessége,
    hogy valami könnyű égbe,
    földöntúli békességbe
    vittek, emeltek a földi rigók.

    Hajnali négytől harsogott a
    korhelynóta az ablak alatt;
    úgy zengett az a dal, hogy azóta
    nélküle is csupa fütty a nap;
    csupa fütty, pedig elhallgattak
    s reggelre emlék maradt csak,
    hogy milyen éktelenül mulattak
    a hajnali kertben a sárgarigók.

    Forrás: DIA