Címke: Magamról

  • Komjáthy Jenő: Magamról

    Akartok a lelkembe látni?
    Ismerni mély rejtelmeit?
    Nem remegek mindent kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit.

    Szeretni és gyülölni mélyen
    Tudok s kimondom szabadon;
    A sorssal szembeszáll kevélyen
    Szilaj, erős akaratom.

    Szeretem azt, amit gyülöltök,
    Mi éget, mint a nyári nap,
    Lelkembe lángot lángja öntött,
    Fölöttetek magasra csap.

    Gyülölöm azt, amit szerettek,
    Az aljast és a köznapit,
    Miért titokban gyáva reszket,
    Silány szerelme nem vakit.

    Erényem egy van: a szabadság;
    Ezért hevülnek a nagyok,
    Ezt rettegi a lelki vakság; –
    Bünöm is egy van, hogy: vagyok.

    Hogy itt vagyok e torz világon,
    Hol rózsa vértalajba’ kel,
    Hol összeég fertői lángon
    E tiszta, bátor, hű kebel.

    De összeég bár, újra-él majd
    A szellemüdv s az égi kín
    És földöntúli szenvedély hajt
    Új létet szálló hamvain.

    Nem süllyedek mégsem közétek,
    Mert lelkem tiszta, mint a nap,
    Nem éri vész, nem fogja vétek,
    Mert mindennél hatalmasabb.

    Mert lángja hit, hatalma eszme,
    S tudvágy emészti szívemet,
    Istennek óriás szerelme
    Átjárja minden ízemet.

    S ami hevít, amit imádok,
    Csak önnön lelkem lelke az;
    És legyen üdv vagy legyen átok,
    Csak lelkem átka, üdve az.

    Nem ismerek én más hatalmat,
    Csak ami szívemben ragyog;
    Idegen Isten! nincs hatalmad!
    Magamon úr csak én vagyok.

    Oh tudtok-é lelkembe látni?
    Megértni mély rejtelmeit?
    Oh lehet-é nektek kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula – Magamról

    Rossznak mondod a világot,
    Dőresége bosszuságod;
    Siratod az élet álmát,
    Földi gondok durva jármát;
    Felpanaszlod lázban égve:
    Bölcs elméje, jók erénye
    S fényt sugárzó lángod, ég,
    Csak hiúság, búborék.

    Óh, pedig hány perczed, órád
    Volt, midőn e sújtoló vád
    Könnyeidben elviharzott
    S kiderült rá szíved, arczod.
    Gyönyörűség volt az élet,
    Megáldottad születésed;
    Rózsák közt jársz, azt hivéd,
    S mi okozta? … Semmiség!

    Nem tudod, mi nyomja szíved,
    Semmiségek üdvezítnek.
    Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
    Hogy e bűnös-bűvös élet,
    Mely ma szennyes, ronda börtön,
    Holnap éden kertje rögtön.
    Ma a békét áhítod,
    S holnap küzdve élni jobb.

    Ember! önző vágy vezérel.
    Bánatával, örömével
    Ezt az undok szép világot
    Sorsodon át nézve látod.
    Hogyha gondok elcsigáznak:
    A világot éri vádad,
    S ha örömre gyúl szíved:
    Nincs e földnél semmi szebb.

    Ragyoghat a nap az égen;
    Te sötétben, feketében
    Látsz mindent, ha bánatod van;
    Míg, ha kedved lángra lobban,
    Minden érted van teremtve;
    Télen is jársz rózsakertbe;
    A nap is csak rád ragyog,
    S kik itt laknak: angyalok.

    Az örvendőt meg nem érted,
    Ha világod búban éled;
    S csak ha lelked szenvedőnek
    Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
    Mit törődöl a világgal,
    Szenvedő szív sóhajával,
    Ha egy édes pillanat
    Teljesíti vágyadat!

    Hát ne fordulj vak hevedben
    A világ és rendje ellen…
    Úgy tekints az emberekre,
    Hogy a föld se jó, se ferde;
    Se gyönyör, se bú tanyája,
    Csak magadnak képe, mása.
    Ki sóhajtoz, ki mulat:
    A világ csak – hangulat.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár