https://verskucko.com

Címke: megbékélés

  • Dsida Jenő: Sírfelirat

    Megtettem mindent, amit megtehettem,
    kinek tartoztam, mindent megfizettem.
    Elengedem mindenki tartozását,
    felejtsd el arcom romló földi mását.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Hatos Márta – Fagyhullám

    Jött-jött haragod jéghegyéről
    a fagyhullám, vadul, sebesen.
    Átnyargalt a bizalom tengerén,
    s most már hiába keresem
    gyümölccsé érett tavaszunkat,
    szerelem-lázat, napsütést;
    mogorva már a lég köröttünk,
    nem lehet rajta ütni rést.

    Elfagy a csókjaink vetése,
    dermed a boldogságmadár,
    már a nyár küszöbén állunk,
    s csak egyetlen szó a határ,
    egyikünknek suttogni kéne:
    „Szeretlek” – s lenne még remény,
    mellyel virágos tavaszba
    didergő szívünk visszatér.

    De csak állunk a fagyhullámban,
    s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,
    hogy bennünk minden izzó májust
    a vad, konok tél megfagyaszt.
    Hallgatunk némán, fogvacogva;
    vajon ki bírja majd tovább?
    A test, vagy a lélek parancsa
    jelölte ki nekünk a határt?

    …

    Szeretlek, látod, megyek, a két
    karomban viszem hozzád a tüzet,
    s te megadással engeded, hogy
    büszkeséged legyőzze a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • H. Gábor Erzsébet: Az utolsó rétes

    Káposztát reszelt, rétesbe valót,
    a torzsáért álltam oda,
    s nem akartam érteni a szót –
    azt mondta: fáj a feje, a foga,
    de hiába mondta, s zavart volna el,
    nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
    Váratlan kaptam egy pofont,
    én hisztiztem ordítva –
    s még egyet rám csapott.
    S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
    a lisztet kiborítva
    löktem rajta egy nagyot.
    A reszelő megvágta –
    láttam, egyik ujja véres,
    nem sejtettem akkor, hogy
    ez lesz az utolsó rétes.
    Csak szótlanul húzta, gyúrta,
    míg szanaszét szakadt darabokra,
    s míg ép nem lett újra.
    A padkára ültem szipogva.
    Nagyapám odajött, s titokba`
    adott egy csókot. – Gyere!
    A kezemet húzta, de még
    nem tudta, hogy mondja el.
    Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
    zokogtunk mindketten ott kinn,
    a göcsörtös szilvafa alatt.
    S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
    Nagyanyám kijött, észrevett,
    s egyszeriben olyan árva volt!
    Tudta, hogy nagyot vétkezett,
    magához húzott, átkarolt,
    s megcirógatott lisztes, vén keze…
    Az volt az utolsó rétese.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha a halál is ilyen volna csak…

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Mint ez a decemberi alkonyat,
    Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen…
    S úgy bánna szépen, szelíden velem,
    S úgy érintené meg a kezemet,
    Mint valaki, kit nagyon szeretek.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
    Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
    Észre se venném, hogy sötétebb lett.
    Mennék vele, ki helyettem is lát,
    Ugaron, erdőn, tengereken át.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
    Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
    Egyik kezében megfogózkodnám,
    Másik kezében – lángjával alá –
    – bús géniusz – a fáklyát tartaná.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Hátulról átkarolná vállamat,
    Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
    „A tollat, pajtás, tedd le, most elég!
    Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
    Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”

    Ha a Halál is ilyen volna csak:
    Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
    Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
    Mik lelkem mélyéig tekintenek,
    S visszaragyogják, mit benne látnak:
    Drága képét egy-egy jóbarátnak.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
    De vinne szabad, nagy mezőkön át,
    Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
    S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
    Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Szép csöndesen aludj

    Szép este van. Szép csöndesen aludj.
    Szomszédjaim is lefeküsznek már.
    Az uccakövezők is elballagtak.
    Messze-tisztán csengett a kő.
    Meg a kalapács
    Meg az ucca
    S most csönd van.
    Régen volt amikor láttalak.

    Dolgos két karod is oly hűs
    Mint ez a nagy csöndű folyó.
    Nem is csobog csak lassan elmegy.
    Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
    Aztán a halak
    A csillagok is.
    És én egészen egyedül maradok.

    Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
    Én is elalszom majd.
    Szép csöndesen aludj.
    Bizonyosan te is szomorú vagy
    Azért vagyok én is szomorú.

    Csönd van
    A virágok most megbocsátanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Győri Dezső – Megbékülés

    Sikongó szívvel csodákat lestem,
    Álmodva jártam sugaras estben;
    Néztem a vágytól ittasult szembe,
    Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
    Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
    Mellyel a holt szó élővé válhat;
    Derengő ködben láthatárt, mélyet,
    Hová a lelkem sohasem érhet;

    Fáknak odvában elrejtett kincset,
    Melyből szeretet gyémántja inthet,
    Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
    Vérvörös lángom fehérre szítván…
    Oromról lávák völgyében jártam,
    Tisztító lázban elégni vágytam.
    Könnyek tengerét gázoltam térdig,
    Könnyek tengerén szívem csak vérzik…

    Feledés írja maradna végül,
    Mellyel a lelkem szelídre békül;
    Higgadtra, miként megkopott kövön:
    Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
    Nem érzi kínját dermesztő télnek,
    Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
    Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
    Hűvösen, bölcsen mered az égre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Halálos ének

    Minden este, hogy az ágyba fekszem,
    A halállal ismerkedem én,
    Angyalszárnya megsuhog felettem,
    Kettős szárnya: emlék és remény.
    Mert emlékszem: volt találkozásunk
    Híd karfáján és pisztoly csövén
    És remélem: megvetve az ágyunk
    És melléje vígan jövök én.

    Fényes utcán gyakran vele járok,
    Míg suhannak, símulnak a párok.
    Borús éjen mindig vele hálok.
    Utcájába egyszer eltalálok.
    Sok virág van boldog temetőben,
    Sok világ van alattam, fölöttem.
    S bennem is van egy egész világ még
    S lesz belőlem egyszer sok virág még!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Jól van így

    Békét kötöttem sorssal és világgal,
    Letettem én a fegyvert csöndesen,
    Beszélgetek madárral és virággal,
    Szerelmem is már csillagszerelem.
    A felhők útján szállok víg egeknek,
    A szellők szárnyán utazom tova,
    A vágyaim hattyúi énekelnek
    Utolsót, szépet, mely nem lesz soha.
    Kezet fogok mélázón a halállal
    S a temetőket járom egyre én,
    Az öröm sírján ülök, mint az árva,
    Magányos varjú ül a jegenyén.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Altató

    Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
    A kaján arcokat, a keserű világot!

    Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
    Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.

    Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
    És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!

    És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
    Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.

    Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
    A rút, unt életet a halál tükrében.

    Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei

  • Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

    Az ólak véres melegében
    ki mer olvasni?
    És ki mer
    a lemenő nap szálkamezejében,
    az ég dagálya és
    a föld apálya idején
    útrakelni, akárhová?

    Ki mer
    csukott szemmel megállani
    ama mélyponton,
    ott, ahol
    mindig akad egy utolsó legyintés,
    háztető,
    gyönyörű arc, vagy akár
    egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

    Ki tud
    nyugodt szívvel belesimúlni
    az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
    keservein s a tengert
    marék vízként arcához emeli?

    Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei