https://verskucko.com

Címke: megváltás

  • Pilinszky János: Két szonett

    I

    Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
    vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
    körülkerít a farkasok hada,
    hogy fölkoncolja hitvány testetek.

    Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
    a végítélet nektek: harsona
    örök pokolra ébresztő szava,
    – az ördög fújja, lelketek felett!

    Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
    és eltaszítva tudni: el nem éri
    a bűvös szférát az, ki kárhozott.

    És bár lehettél volna, mint az angyal,
    időtlen malmot nyomni lesz sorod,
    mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

    II

    De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
    S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
    a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
    a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

    Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
    a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
    és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
    ki lángra gyújt, fülünkbe zúgva zengvén:

    Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
    ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
    de tartsatok ki, átölelve tartva

    a koldusabbat, azt, ki összetépte
    az életét, – mert ez segít a partra,
    és ez tanít a drága szóra: béke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ember, állat

    Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
    Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
    Szegény, vert állat nyerített s a száján
    A hab fehérlett és a gondolat
    Az ember vak agyában csak derengett.
    Szegény vak ember, míg te egyre verted
    Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
    S az égre, földre néztem és kerestem
    Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
    A megváltásra gondoltam. Kereszten
    Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A Bethesda partján

    „Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
    esztendőtől fogva való betegségben
    fekszik vala.”
    (János ev. V:5)

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
    Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
    Ó, csigalassan kúszó nappalok,
    Ó, végevárhatatlan éjjelek!
    Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
    Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
    Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
    Kis, édes percek tovasuhanása
    Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
    Hiába termett datolyát a pálma
    S hajtott ki az olajfa vigaszul.

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
    Mindenki terhe, magának teher, –
    Harmincnyolc ólomlábú év alatt
    A fátum mindent elcserél-kever
    A lélekben, a mély műhely-homályban.
    Ez a szív kővé keményedhetett,
    Túlcsordulhatott alázatosságban,
    Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
    Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
    Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
    Ha volt önérzet benne: ronggyá vált,
    Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
    Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
    A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

    A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
    Leszállani szent, megszállott vizébe,
    Mikor rájön a nagy „háborodás”,
    Mikor rászáll az Isten angyala,
    Súlyos szárnyával sújtja a habot,
    S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
    Fakadnak a megmentő balzsamok.
    A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
    Elérhetetlen, mint a csillagok.

    A többiek mégis csak lejutottak,
    Lejutottak a bénák, a vakok,
    Valaki vitte, támogatta őket,
    Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
    S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
    Egyszer mégis elsőnek érkezett.
    Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
    Nem volt, ki támogassa, levigye,
    Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
    Oly bűnös élő-halott teteme,
    Hogy ember-erő el nem bírta többé.

    Elmúlt megint a szent háborodás,
    A nagy alkalom, a boldog varázs,
    Elszállt megint az Isten angyala.
    A halott öröm utolsó leánya:
    A halványzöld fürtű tündér-remény,
    Az is a világ végére szökött.
    Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
    A csillagok a Bethesda fölött.

    De másnap reggel Jézus arra jött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Melletted

    Rosszat nem mondhatsz rám, amit
    meg ne tetéznék;
    katona vagyok katonák közt
    s te vagy a vészfék:
    megállítasz, fogsz, hogy megint
    gyerek lehessek;
    tudom, hogy ma is jó vagyok,
    mikor szeretlek.

    Hogy még bírok embert szeretni,
    magam se értem;
    szidtam a szerelmet, mikor
    róla beszéltem,
    láttam bukásnak, butaságnak,
    esküszegésnek,
    üzletnek, bűnnek, állati
    kényszerűségnek.

    S habzsoltam kéjeit s ez a
    förtelmes étel
    megtöltött annyi csömörrel és
    annyi szeméttel,
    hogy sírtam: két szájjal eszi
    testem az asszony –
    (s mégis ellenség volt, aki jött,
    hogy visszatartson.)

    És most szeretlek, mintha volnék
    megint huszéves;
    tested és lelked porcikái:
    mind kedves-édes;
    kiábrándultságom megint
    gyermeki hit lett,
    mert azzal gyógyítasz, ami
    megbetegített.

    Amikor bennem legnagyobb
    volt már az ínség,
    akkor mutatta meg szíved, hogy
    van még segítség:
    akármennyi a kín s az undor
    akármilyen nagy,
    mind-mind elmúlik csendesen,
    ha te velem vagy.

    A küzdés piszkát nem bírom
    s te vagy a béke,
    háborúimból kivezetsz:
    szeretlek érte;
    utamon a halál felé
    vészfék szerelmed;
    melletted mindig jó vagyok,
    azért szeretlek.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Sík Sándor: Bűnösök menedéke

    S hadd imádkozom a nem-szűzekért,
    Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék,
    A Barabbás-üvöltők seregét,
    A mosdótálas Pilátusok rendjét.
    A farizeusok, a vámosok,
    Írástudók és papifejedelmek,
    Az inaszakadtak, a poklosok
    Utánam mind elibéd seregelnek.

    Könyörülj rajtuk, ó, könyörülj rajtunk,
    Akik magunkon nem könyörülünk,
    Ütődött-voltunk mélyéből sóhajtunk
    A magasság arcába – s itt ülünk,
    És szégyeneljük ezt a sóhajunkat,
    S szégyelljük azt is, hogy szégyenkezünk,
    És ássuk, egyre ássuk le magunkat
    A mélybe. Jaj, kezdj valamit velünk!

    Ó, hiszen halljuk berrenni az órát,
    Állnánk is lábra, csak ne kellene
    Elmetszeni a bűn köldökzsinórját.
    Még mondanánk is bátran ellene,
    De cselekedni – cselekedni már nem:
    Az imavágy szívünkben fuvoláz,
    De az Uram-tól messze még az Ámen,
    És bánom nélkül nincsen Megbocsáss!

    Úgy tátogunk az égre, mint a szomjas
    Békák egy száraz kútban: Hol az Ujj,
    Melytől a mindenség e rossz atomja,
    Földünk tekéje mozdulni tanult?
    Lenyúzott bőre vonagló húsával
    Borzong előtte szívünk meztelenje:
    Ha izzó késsel, ha tüzes husánggal,
    Csak üssön, vágjon, de az elevenbe.

    S ha majd a vér szeplőtelenre ázta
    Az ideget, amit felzsongatott,
    Kezed szórjon a pihegő barázda
    Forró szívébe lüktető magot,
    Az indulás piros kegyelme magját:
    Küldj langy esőt a hulló mag elébe,
    Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó, balgák,
    Ó, te minden bűnösök menedéke!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nagy Gáspár: Te Istenre bíztad

    Tudd meg hát, József Attila,
    neved hibátlanul áll ott
    sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
    s már bűntelenül örökre a tiéd,
    mint ama megtöretett kenyér,
    mint szánkban az ostya,
    mint két fiú-testvér,
    legyen a neved is áldott,
    ahányszor csak kiejtem e két szót,
    József és Attila,
    mindig arra gondolok:
    legvégül te Istenre bíztad a világot,
    s nem akad majd halandó,
    bűnös és bűntelen,
    és költő sem igen,
    aki pontosan értené,
    miért is volt a ritka kegyelem,
    hogy az a két nagy dióbarna szem
    e földi pokolból már a Mennybe látott…

    és ne hidd, hogy ezért
    a tagadva-vallott Istenért,
    a sóvárgón kereső,
    hatalmas fohászokért
    már megbocsátottak neked,
    hiába maradtál szívedben
    ártatlan gyerek,
    mindegyre csak borzasztó
    bűneid fölött tűnődnek: milyen
    szertelenül csapódtál ide meg oda,
    még a vonat alá is!
    te szeretetért kuncsorgó,
    örök izgága, kellemetlen fráter…

    …én holtig elsakkozgatnék veled
    egy állomási restiben,
    ahol az összes játszmát te nyered…
    Attila, nagyon sietek,
    várj meg!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Juhász Gyula: Immortel

    Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
    Némán heverve hallgatom szünetlen,
    Hogy az eső kopog az őszi csendben
    S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

    Ha majd a hold halvány mosolya réved
    Kísértetes estéken egy keresztre,
    Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
    Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

    Ne arra, aki nem tudott e földön
    Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
    Kinek a léte rabság, sírja börtön,
    De arra, aki száll büszkén az égi
    Szivárvány hídján boldogan dalolva
    S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Jézuska tiszteletére

    A született Jézus,
    ez igézetes gyermek,
    áldja meg azokat,
    kik a szívünkbe vernek
    mérges szuronyokat.

    Áldassanak bennünk
    a kifeslett vér-rózsák:
    bánat, kín, szenvedés,
    mert Jézus volt a Jóság
    s a nagy, szent türelem.

    Csengessünk csengőkkel,
    szeressünk szeretettel,
    örüljünk, ha sírunk,
    ha ránk tör minden ember
    s ha álul bántatunk.

    A született Jézus
    született így s kívánta,
    hogy ez legyen az üdv:
    minden hívság kihányva
    életünk gömbiből.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Madách Imre: Karácsonykor

    Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
    mindenekre tiszta fénypalástot ad.
    Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
    tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

    Ünnep van valóban, ím a büszke vár
    dús világításnak özönében áll,
    fényes csarnokáról hangzik a zene,
    s vad dombérozásnak hangja jön vele.

    Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
    férj s nő átkarolva tartja magzatát,
    keblök melegével óvják gondosan,
    s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

    Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
    míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
    „Márma van karácsony szentelt ünnepe,
    a nép megváltója márma születe;
    jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
    mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

    Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
    ontatál fiaddal értünk drága vért?
    Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
    s a nép rab maradjon véges-végtelen?

    Cél után fáradni, küzdeni dicső,
    elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
    ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
    csak hogy életemet nyomorogjam át,
    s amelyet kiküzdök, életem minek,
    hogy legyen igámat hordani kinek?

    Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
    egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
    Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
    és igába tart csak zsarnok akarat?
    Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
    s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
    Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
    óh, takard, takard nőm édes gondosan.

    Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
    hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
    szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
    S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
    édes álomképet sző rájok keze,
    s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

    S hogy ne verje őket zord valóság fel,
    lassan eltakarja őket hólepel. –
    A várból öröm száll – zúg a téli szél –
    a család helyén csak kis hódombot ér.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Egy jövendő karácsony

    Jön a Karácsony fehéren
    s én hozzám is jön talán majd
    valaki a régiekből.
    Csöndesen lép a szobámba
    s én köszöntöm: „Béke, béke.”
    A küszöbön sápadt orvos.

    És szorongva szól a vendég:
    „Ma Karácsony van, Karácsony,
    emlékszel a régiekre?”
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Ma Karácsony van, Karácsony.”

    És szorongva szól a vendég:
    „Valami tán fáj a múltból?”
    Megmozdul a sápadt orvos.
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Hiszen én még sohse éltem.”

    És hörögve mondom én majd:
    „Ki a szobámból, pogányok.”
    Döng az ajtóm és bezárul.
    És hörögve mondom én majd:
    „Hiszen én meg se születtem.
    Karácsony van, száll az angyal.”

    És a nagy, szomorú házban
    zsoltárokat énekelve
    hajnalig várom az angyalt.

    Forrás: magyar-versek.hu