Eszembe’ vagy, ha tenger tükrén látszik
a déli fény.
Eszembe’ vagy, ha hold remegve játszik
az ér vizén.
Veled vagyok, ha porfelhő borít el
s köd fojt sürűn,
s ott reszketek veled és lépteiddel
keskeny bürűn.
Hallak, midőn a zúgó hab megrekken
a szírt fokán,
és hallgatózom, mint súg a berekben
a halk magány.
Bármerre szállj, mindég nyomodba’ járok
közel, közel…
A nap lenyugszik… csillagomra várok.
Jövel! jövel!
Forrás: Szeretem a verseket
(Babits Mihály fordítása)
Ülj le! Hét kereszt közöttünk!
Fő, hogy állatmódra nem szabad!
Lelkem már más ingerek fölött csüng:
magadat szeresd előttem, magadat!
Magadat csak! Vonagló szemérmed,
kéjvizes szemed, csukló nyögésed:
ez kell nékem! – végső kéjnek:
látni magányos őrjöngésed.
Óh te, hogyha újjad alatt melled
bimbaja, már fonnyatag,
földagad, mint valaha szerelmed
régi éjein dagadt –
bús tobzódás! – evvel hagyj betellni!
Magam kéje keserű öröm.
Hadd legyen vad gyönyöröm
a te bús vadságodon legelni!
amint csillapítod elhagyott
araként magányos vágyaid,
s mámoros kézzel kutatgatod
tested titkos boldogságait.
Mostan – édes – tekinteted megtörik,
Óh, szemem megtört szemed hadd issza!
Rezzenés fut lábtól ajkakig –
Ne húzódj oly vadul vissza!
Undorodsz? Az unt tehénség
jobban tetszett? – –
S borzalom szalad
rajtunk át: ha bús fajunkra vénség
borul majd: a szerelemből ez marad!…
