Csak ama rettegőn-riadt
tekintettől kimélj meg engem,
mely minden tiltott nász után
felkönyörög ijedt szemedben,
mikor ketté-józanodunk
szemedben kérdő a kerekség,
azt kérdezi: így, így sem unsz?
Azt kérdezi: most is szeretsz még?
E pillantás csak cikkanó,
de épp elég, hogy megalázzon,
bántóan bizonygatja azt,
hogy nem nő túl a testi lázon
mi engem utánad tüzel,
s hogy bujaság a szenvedélyem:
se szív, se gond – csak vér. Szemed
ezt mondja s ez rám nézve szégyen.
Vagy talán ős-eredetű
e szolgamód riadt tekintet?
Visszacsörrenek néha még
szokás-csatolta ősbilincsek?
Megejtett s nyomban otthagyott
cselédlányok félelme ez még?
Kijátszott mátka kínja, ki
odadta frigy előtt a testét?
Fekszünk, tilalmas nász után.
Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
Nyugalmam gyengéd ernyedés,
csupán te túlozod közönnyé.
Pedig most inkább kell nekem
hogy itt maradj, hogy végre lássad:
ki jó volt lángnak lobbanón –
jó most duruzsoló parázsnak.
Miért alázol hát ijedt
alázatoddal engem? Ó hát
mikor érjük meg már a nők
tudat-emancipációját?
Merj úgy szeretni, mint ahogy
én szeretlek többezer éve!
Hidd el: csak az a szerelem,
melynek a nász sosem a vége.
