A föld alól nézzek vissza rátok?
a jóvátehetetlen éjből,
midőn kő és virág egymásnak támad
valami ősi gyűlölségből?
Midőn a tenger kosarából
szétgurul a mélységek gyöngye
s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?
Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
szállna fölöttem kihívó suhanással.
Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
melyet naponta meghódítanék.
Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
alul a halálos víz, fölül az ég.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
