Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.
Forrás: Lélektől lélekig
Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.
Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.
Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen…
…ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.
Forrás: Lélektől lélekig
Volnék faág, hogyha levél lennél,
ringatnálak, s te vígan libegnél.
Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
meleg fényemben szellőn lovagolnál.
Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
Volnék a társad, ha magányos lennél,
s szeretnélek, ha nem is szeretnél…
Forrás: kötetben megjelent vers (Harcos Katalin művei)
Te vagy az égő csipkebokor, – én benned fészkelő bimbó.
Illatom álom volt s bódulat
Mézem, de fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyújtott, hogy égjek a pusztában mindhalálig.
Te vagy az ezüsthullámú tó, – én partodon remegő nádszál,
Száraz testem a fekete szél
Már-már eltörte, de megöntözél,
Hogy zöldelve titkaidat susogjam az ég alatt mindhalálig.
Te vagy a végtelen éjszaka, – én pásztortűz az éjszakában,
Mely kebleden örvendezve kigyúl
S hamvadván kebledre visszahull,
De pásztoroknak és farkasoknak téged hirdet mindhalálig.
Forrás: Lélektől lélekig
Elengednélek –
visszahívnálak –
nagy vízben vetnék neked ágyat,
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a nap, mint a végzet:
egész testemmel
égjek.
Erőt az elérhetetlen jövőt ad,
s holnapi romlása a vágynak –
darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat.
Venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnák,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Forrás: Lélektől lélekig
Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd, hogyan ragyog
Szíved fölött, a melled közepén,
Csodáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.
Szememből földre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt’ ne járj, mert ott sóhaj terem.
Ha szomjazol, hát asszúbort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok,
S ha érzed, hogy az íze keserű –
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
Ha tested fázik, lelkem rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel –
Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba – nincs puhább faágy,
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.
Forrás: Lélektől lélekig
Szabó Lőrinc fordításában
Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;
mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;
mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;
mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, a cinkét a fáknak
a levegő,
s mert a keserű hullám
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád:
én, csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat, amin van,
neked adom!
Gondolatom fogadd hát:
csak sírni tud,
ha nincs veled, s tehozzád
zokogva fut!
Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!
Üdvöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelgő dalra gyúl és
hozzád suhan!
Lelkem vitorla nélkül
száll tétova,
s csak te vagy íme végül
a csillaga!
Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz,
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!
S vedd – égi szent varázskincs! –
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
Lennék reggeli kávéd illata,
Mit hunyt szemmel magadba szívsz,
Egyetlen csepp méz teádban,
S szádban a hosszú édes íz.
Lennék kezedben fényes ősi kard,
Legyőzve dermedt bánatod,
Üdvözült mosoly az ajkadon,
Virrasztva csendben ágyadon.
Lennék sivatagban a kaktuszod,
Szomjúságodnak csepp remény,
Simogató lágy fuvallat
Verejtéked úgy hűteném.
Lennék szemedben rejtett fénysugár,
Gondjaid messze elvivő,
A végtelen gyilkos éjben
Vad gyötrő álmaid űző.
Lennék Akármi…
Lennék Semmi is,
Lennék vonyító Farkas,
Lennék a Játékod is.
Forrás: Lélektől lélekig
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végignézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörűsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát – akkor sincsen vége.
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek…
A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.
Forrás: DIA – PIM
