https://verskucko.com

Címke: önkeresés

  • Sík Sándor: A testről

    Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
    Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
    Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
    Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.

    Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
    Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
    Futni, futni szeretnék tőle már,
    Kitörni innen elszánt bús ököllel
    Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
    Ki innen, messze. Járni, boldogan
    Harmatos, édes, illatos mezőkön,
    Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
    Nagy délibábos pusztaságokon,
    És véghetetlen tengereknek titkain,
    És látni, látni ismeretlen arcokat,
    Szemükbe nézni, szemtől-szembe, látón,
    Nem így, a rossz tükörből.

    Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
    Hogy elétek futhassak.
    Oly szép lehet a szemetekbe nézni!

    Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
    Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
    És zúzzuk szét ezer darabra már
    Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
    Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.

    Elég e roskadt pajta vén dohából,
    Megfojt a pállott levegő –
    Tied akarok lenni és övék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György: A Pléïade ismeretlen csillagának szonettje

    XVI. század vége

    Magányra vágyom és nem bírom a magányt
    Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
    Mik magamból magamban magammá faragnak,
    De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.

    Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt
    S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
    Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
    S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.

    Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
    S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
    Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.

    S egyfelé se megyek, ha nincs kiért, s ki mellett.
    Rángó idegeim rácsain fennakadva
    Magam vagyok magam lakatlan börtöne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hans Lodeizen: Figyelj: Mikor még vele…

    figyelj:

    mikor még vele
    éltem és a világot együtt
    alkottuk, összeszőve, felfejtve
    mikor még nálam volt a szeme
    és hófehér keze
    akkor megáldottam a havat
    és az esőben nevettem.

    mikor a délutánokat szobájában
    töltöttem és a testében
    járkáltam vagy leültem, könyvet
    olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
    fülében az utat és behajóztam szemének
    folyóján mikor kezével
    játszottam és átsuhantam az ajkán
    olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
    nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
    de,

    az ősz beköszöntével ő elment
    most én sem vagyok már mert vele mentem
    kezének kezet adtam
    szemében ottmaradtam
    fülében elakadtam
    testében eltévedtem
    testében megfulladtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő csodálkozik

    huszonnyolc éves vagyok,
    és még nem voltam nővel,
    nem volt fegyver a kezemben,
    s nem vettem el erővel,
    amit vagy akit megkívántam,
    és még nem éltem droggal,
    nem ütöttem meg senki fiát
    sem ok nélkül, sem okkal.

    nem nézek reklámfilmeket
    és nem rágcsálok pop cornt,
    az őseim sírjáról még
    megmondom, melyik hol volt.
    a ropogós hasú bankjegyet
    papírfecninek látom,
    és esténként a zongorán
    egy-egy Bach-szvitet játszom.

    a tévé-kvízműsor helyett
    önmagamat nézem,
    belőlem jön a felelet,
    hogyha magamat kérdem.
    csak egy dologra nincs válasz,
    pedig hányszor kérdeztem,
    hogy mi a francot keresek
    ebben az évezredben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rádnézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.
    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    – másodpercenként a szívem
    igen biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem
    sem az, ami én akarok
    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.
    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de már is más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom, tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,
    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.
    Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,
    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.
    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.
    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.
    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.
    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Ébredés

    Éltem aluvó asszonyéltemet,
    s testem nem volt más – minden nyarak teste –;
    hajam a fáknak kúsza lombja volt,
    szívem a nappal leáldozott este.

    És nem volt más álomra nyílt szemem
    – hiába hajlott ködfejtő betükre –
    mint minden víznek és minden egeknek
    egymásba mélyedt magalátó tükre.

    Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
    november hóban őszi pára ült meg.
    Mindenik maggal kipergett az éltem,
    és lenge lelkem lebegett a szélben.

    – Te eljöttél és kiváltottál engem,
    te csudahántó, megváltó szerelmem.
    Sebzett testem a nyarakból kivállott,
    most talpig saját fájdalomban állok.

    Az én karom reszket ölelve téged,
    az én szívemre verődik beszéded,
    s hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,
    én felsikoltva önmagamra leltem.

    Forrás: Lesznai Anna versei