Áll a boglya, állok rajta.
Most hegyezem. Villavégről
adogatják fel a szénát.
Messze látok a hegyéről.
Látom innen Mízestallót.
Erről rajta a Nyeste-rét.
Az a sok fa: a Pecsovics
kastély volt, a láng vesse szét.
Ott szolgáltam s jó húsz évig
hallgattam, hogy zongorázták
az idegen nótákat, kik
farukon a selymet rázták.
Ó, a sárgahajú népség
dombolt bizony. Százan nyűttünk.
Úgy koptunk, mint az ekevas,
s éjből csak éjbe merűltünk…
Azóta őszök tűntek el,
és sok könnyek, sok sírások.
S eltűntek az idők habján
mind a zongorás sírásók.
Kerül e föld mienk most már.
Ez is, ahol boglyat rakunk.
S bárki legyen, ki perelné,
meghal. De mink meg nem halunk.
Az élet nekünk is élet!
Nem húzunk többé szekeret
másoknak, ha tetszik, ha nem.
Kezünk a kaszán enyeleg…
Áll a boglya, állok rajta.
Alkonyodik. Az ég ragyog.
Mindjárt megyünk hazafelé.
Előttünk a csillagok.
