Címke: portugál

  • Pessoa / Álvaro de Campos: Diadalív a képzeletem

    Diadalív a képzeletem.
    Elvonul alatta az Élet.
    Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
    Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
    Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
    S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
    Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
    Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
    Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.

    Képzeletem Diadalíve,
    Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
    A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
    Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
    A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.

    És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
    Mégis benne és részeként,
    Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
    Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
    Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
    Szépen és hatalmasan.

    De amikor mindent színről színre látok,
    Akkor egyenesből körbe fordul,
    Maga körül kezd forogni,
    És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
    És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
    És én vagyok minden ember, ki elvonul,
    És minden vonuló jövője én vagyok,
    És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
    És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
    Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
    Én vagyok az ív tetején álló szobor,
    Ki nézi odalent
    Az elvonuló mindenséget.
    De a Világmindenség is én vagyok,
    Én vagyok az alany és a tárgy,
    Én vagyok a Diadalív és az Utca,
    Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
    Lenézek magamra és nézem fenn magam,
    Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
    Transzcendens vagyok és hiánytalan,
    Megalkotom Istent egy diadalív
    Büszke építményében, mely a világot uralja,
    Egy diadalívben, mely azoknak épült
    Kik megéreznek minden érzést,
    És amely minden érzés érzésének állítatott.

    Költészet, mely mozgás és lendület,
    Szédület és robbanás,
    Költészet, mely sebesség és szenzáció,
    Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
    Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Raul de Carvalho: Egy kígyó halálának pillanatai

    Kezdek apránként
    beléd habarodni.
    Ismeretlen okból – írnám le magamnak.
    Megbánom hamar. A valós okok tudatom alagsorában rejlenek,
    és kipattannak! Szabadjára! s világosak, tiszták –
    tekintélyesek, körülhatárolhatóak; kellőek és leverőek.
    Sosem tudtam – soha -, hogy mi ez a társas együttlét.
    Kezdem megszokni. A melletted-valót.
    Nem mintha a homály kitisztulna:
    a tél kútjai feneketlenek,
    zártak és légmentesek.
    Nehezemre esik megérteni mosolyod,
    hogy miként lehetsz eleven
    és akaratos akkor, amikor.
    Könnyeim sokszor türtőztetem. Édesdeden szólítalak. Nincs rá
    válaszod.
    Hallgatásod csendem cinkosa, akaratlanul szétnyíló rózsaszál – egy tőről fakadunk.
    Közös kertben, egymásért virágozunk.
    Tested telt érzékisége váza.
    Színültig töltöm gyengédséggel.
    Csókollak csupán,
    s máris kapatossá tesz az emlék –
    de a csillagzat, mi nevemet tükrözi régtől, sápad már,
    túlsó-fertályát virítja felém.
    Íme, itt heverek oldaladon és éberen mélázok:
    mennyire keserű
    a leselkedő halál, a hátralevő élet…
    Úrrá lesz rajtam a nesztelen
    zokogás.
    Agyamban mintha méhek, a levertség és a sérelem döngedez.
    Végtelennek tetsző éjszakák.

    Forrás: Lélektől lélekig