(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forgathatom mahagóni-dobozomat
a hertzi szemhatár valamennyi pontja felé,
a napnyugati béke fölött
iparkodom összeköttetésbe lépni az éjszakai költészettel
(Hilversum 26, 3, 35)
vagy Stockholmon át
a skandináv istenekkel,
kik Normandia igazi urai.
Kis kertem mélyén,
a Szajna alsó folyásánál
0 h 42′-kor
valami eltévedt hullámon
egyszerre édes panaszt fogok:
kiemelem a különös sipítások, tengerész-jelek zavarából,
megtisztogatom a recsegő viharoktól
s magamhoz vonom.
Valami csárdás ez,
mely a Hórák orsói s a holdtól zsibbadt tájak fölött
libeg erre az elpihenő középeurópai éj gömbölyű hátán.
A szőke Magyarország beszél tanúk nélkül
a zöld Normandiának,
szilaj paripák köszöntik a teheneket.
Sárga, varkocsos parasztok,
kik merev báránybőr-bekecset viselnek, szironyos tavaszi virágokkal,
felém nyújtogatva tülök-kupáikat,
fancsalognak almaboromra,
közben pedig sóhajt az egyre halódó,
egyre megújuló
hegedűszó,
s a cimbalomból ólomzivatar ömlik
a piros tatárok verői alatt.
Magyarországon már mindenütt betakarították a termést,
csak én pironkodom, hogy szénám az éjszakába fülled,
s még mindig nem szárad meg a sarjum…
Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása – Paul Morand
