A zingarói kék öbölben
sokáig nézte arca mását,
az elképesztő fényözön sem
győzhette le a ragyogását.
Megállt egy izzó sziklaszirten,
tenger előtte és mögötte.
Tetszéssel nézte őt az Isten –
büszkébb volt rá, mint az öbölre.
Forrás: Lélektől lélekig
Kiemelsz a veszendőség tengeréből
és felmutatsz.
Kiemellek a veszendőség tengeréből
és felmutatlak.
Egymás kezében ragyogunk; szorongunk
és ragyogunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Zuhogott szakadatlanul,
hullott a tetőkre, falakra,
örök esőben ragyogott
a szeretők fedetlen arca.
És kapualjtól kapualjig,
padtól padig, heteken át,
fölöttük ég nehezedett,
testükön ázott nagykabát.
Az üres erdők, a hidak,
és minden utca velük ázott,
köröskörül emeletek,
fűtött falak, száraz lakások.
Nekik csak a végállomások,
csak a lakatlan ligetek,
csak a lehulló ragyogás,
csak az eső, csak a hideg.
A kályha mind kihül bizony,
s kihül az emberek lakása,
de fennmarad, akár a hold,
fedetlen arcuk ragyogása.
Forrás: Lélektől lélekig
Alig volt dél – és íme este már,
az ablakot ködfátyol keni be,
áttetszik rajt’ sok vonalatlan árny
sötét és mégis halavány szine.
Benn ágy alól, sarokból a sötétség
kimászik, mintha tolvaj volna csak,
ki nappal még a házban elrejtőzék,
s előbuj lopni, mikor alszanak.
Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom,
s te kincseimből semmit el nem lophatsz,
amelyek lelkem mélyében ragyognak.
Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog,
S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok.
És én nem alszom, mert én sohasem alszom!
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig