Címke: sivatag

  • Kiss József: A szfinksz

    Feje fölött az izzó sárga ég,
    Köröskörül magány és messzeség.
    Lábainál a rőt, sivár homok,
    Sehol se élet-, se halálnyomok,

    • Im, ez a szfinksz.

    Kőarcán közöny a néma lepel,
    Kőszeme nem kérdez és nem felel,
    Kőkeblét hiába kendőzgeti
    A hajnal, az alkony – mindegy neki,
    Mert ő a szfinksz.

    Évezredek mentek fölötte el,
    Ő lomhán gunnyaszt. Szót se érdemel!
    Mindössze annyi történt azalatt,
    Hogy nőtt a föveny egy pár vonalat.

    • Nem méri a szfinksz.

    S jőnek utána új évezredek.
    Mi lesz? Mi lenne? A homok pereg.
    Ma még csak köldökéig ér neki,
    Egykor majd egészen betemeti.
    Mit bánja a szfinksz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Fáraók sírja felé

    Egyszer megtalálnak.
    Meg kell találjanak.

    Holdas éj lesz a sivatagon.
    Két karom, ujjaim
    kimerednek a homokból –
    Lebontják, ássák a fövenyt
    és megtalálnak:
    a szívemet is,
    a kincsemet is,
    a titkomat is.

    Nyújtott énekkel, teveháton
    ügetnek velem
    remegő sugár-szőnyegen
    Fáraók örök sírja felé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Nincs semmi

    Nincs semmi, csak a sivatag, csak
    ez a lakatlan puszta térség.
    Nem hall egy szót, hangot sehonnan,
    csak önnön hangos szívverését.

    Fent csillagok kormolva égnek.
    Az ég alulról elsötétül.
    Megnyílik, hogy magába nyelje
    a zuhanót a vaksötét űr.

    Csak hús legyen, másét, magáét
    mohón szaggatta szét a téboly.
    Úgy rémlik, jajgatás, nyöszörgés
    hallatszik még az omladékból.

    Már csak a győzelmes enyészet
    szabadít ki e rom-világból.
    S a vizek fölött majd talán új
    teremtő értelem világol.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Mégis nehéz

    Anya, anya
    ebben a sivatagban,
    mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

    Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
    és mindent mégis oly kiváncsian
    szemlélgetek?
            Tudod, hogy hány kisértés,
    a semmi és üresség késdobáló
    hány és hány pokla leskel itt reám?

    Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
    a kelme megfakúl, s a fű
    beteríti az utakat.

    Persze, persze, a feledés, az elmulás –
    de hol is hagytam abba? –
    mégis élek,
    mégis nehéz, anya, mégis nehéz.