Címke: templom

  • Ady Endre: Szent Lélek ünnepére

    Mikor a basa-rózsák voltak itt
    Fejedelmi virágok,
    Loptunk idegen kertekből is
    A templomért,
    Hogy a templomban virágosan
    Lássuk egymást,
    Leányok, fiúk, nyugtalanok,
    Mert csak a templomban,
    Ének, ima és beszéd mellett
    Láttuk igazán egymást.

    Hajh, Szent Lélek,
    Be ifjú lehettél akkor
    S az ákácok is ifjak lehettek:
    Micsoda Pünkösdök voltak akkor.

    Dehogy, a mai Pünkösdök
    A szépek és igaziak.
    Nem kell templom, minden templom
    S úgy kiván a pünkösdi király,
    Hogy tudja, mire vágyik,
    Hogy tudja, zavarosból
    Gyönyörűen kibontva,
    Ki az, akit meztelenítve
    Újféle virágokkal
    Tele- és teleszór.
    És sokkal szebb azóta
    Az élet, a vágy és a lemondás is,
    Mióta templom minden
    S nem a pöf basa-rózsák,
    Ákácok, rózsák, semmik
    Az igazi virágok,
    Fejedelmi virágok.

    Minden, minden és minden,
    Templom, templom és templom,
    Lyányok, lyányok és lyányok,
    Szeretlek és szeretlek és szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Búcsúfia

    A tanyáról jött Tandari Valér
    Öreg szülékkel a nagy búcsúra.
    A pöttöm szöszke lány most lát először
    Világi vásárt és templomi oltárt.
    Künn a tanyán csak Isten napja süt
    S Isten szegénye őrzi a libát.
    Egy léggömböt vett az egész rokonság
    A kis Valérnak, szép piros szinűt,
    Mely ott lebeg a szöszke fej fölött.
    A vén templomba is bevitte persze
    Az új jószágot a boldog gyerek
    S amíg ő némán, tátott szájjal ámult
    A túlvilági tündöklő csodákra,
    Az arany és ezüst barokk mennyország
    Szentjeire és angyalaira
    S amíg hallgatta repeső szívével
    A magasságok orgonaszavát,
    A búcsúfia léggömb hirtelen csak
    Elszállt kezéből és repült vígan,
    Pirosan, mint az élet és öröm
    A mennyezet felé, hol régi mester
    Remekén hódolnak három királyok
    A betlehemi gyermek jászolánál.
    Öreg szülék és Tandari Valér
    Ijedten látták szállani a gömböt.

    • Istentelen! – csattant föl egy mogorva
      Templompribék. Vörös! – zúgott a másik.
      Valér szepegve és szipogva állott
      És kicsi szíve riadót dobolt.
      A piros üdvözlet pedig mosolygón
      Suhant, suhant a hívő nyáj fölött
      S a kis Jézuska ölében pihent meg.
      A kis Jézuska áldást adva nézte
      És úgy tetszett, hogy néki kedvesebb
      Ez áldozat, mint arany, mirrha, tömjén
      És szinte mintha szólott volna ajka:
    • Ne félj, kis hívem, Tandari Valér!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • P. Pálffy Julianna: Az én dalom

    Másnak –
    csak egy templom,
    tengernyi kő és üveg.
    Nekem –
    a beszédes csendben
    lehajtott fejek,
    halk imaszó és
    szerelemért könyörgő,
    összekulcsolt kezek.

    Hűvös termeiben
    gyertyalángok játszanak,
    fényük reményt ébreszt,
    jeget, páncélt olvasztanak.
    A templom két tornya
    fenséges, szilárdan áll,
    falai közé, be-beszökdös
    egy eltévedt napsugár,
    hogy szétszórja fényét,
    a színpompás rozettán.

    Hallod a zenét?
    Egyszer – régen –
    zsivajos vásárnapon,
    gyönyörű muzsika
    lágy hangjai között,
    a templom falai közé,
    szerelem költözött.

    Ott élt a torony őre,
    ki rút volt és nyomorék,
    nem hihette senki,
    hogy a szívében,
    mély szeretet lángja ég.
    (Ó, ha hallanád,
    mily fájdalmas
    gyönyörűn énekli
    – a Szerelem dalát!)

    Szemében nincs fény,
    bicegve jár, púpot
    hord a hátán, de lelke
    ép, megérintette egy
    csodaszép cigánylány,
    – ki táncával varázsolt –
    aki látta, nem volt
    se élő, se holt, a
    férfiszívekbe, égő
    vágyakat korbácsolt.

    A történet szomorú,
    hiszen a lány halott,
    az élet mocskos
    színpadán megbukott,
    megölték szennyes
    férfikezek, melyek
    hozzá, soha nem érhettek,
    hiába szeretett tiszta
    szívvel, bűnnel sározták,
    mert titokban imádták,
    tiltott szenvedéllyel.

    Meghalt vele a rút is,
    összetörte a bánat,
    ráborult a törékeny testre,
    a kis cigánylányban
    a szépséget szerette,
    féltette és óvta,
    nélküle nem élhetett,
    a Halál, megváltotta.

    Nincsenek kínjai,
    nem csúfolják többé,
    emlékét írás őrzi,
    dala halhatatlan,
    örökkön-örökké.

    Mikor hallom a muzsikát,
    az én szívem is fájdalom
    járja át,
    az a Dal, az én dalom,
    bennem él, s amíg élek –
    dúdolom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: New Yorki levéltöredék

    Templomkép-gyűjtő albumába

    „Itt küldök egynehány képeslapot.
    De rájöttem már, hogy mért nem kutat
    A fürge fényképész itt templomot.
    A felhőkarcoló hétköznapok
    Égbefúrták ormótlan fejüket:
    Eltűnnek ötven emelet tövén,
    – Hiába tornyosak az ünnepek.

    A vörös téboly vak falansztere
    Lerontja másutt a templomokat –…
    Itt – e titáni égberohanásban
    Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.

    Ide erdélyi hegyek kellenének,
    Hegyek a felhőkarcolók mögé –
    Hogy tündököljön az örök Arány,
    És kitűnjön: a dicsőség kié.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Üres templomban

    Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
    Az üres templomba besurranok.
    Egy lélek, aki Istent látogat.
    A szentek komoly arca rámragyog.
    Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
    És mise sincs, se karinges papok,
    Az oltáron két öröklámpa ég,
    Az Istenemmel egyedül vagyok.

    A templom üres, a lelkem tele.
    Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
    Itt állok, szemben állok Ő vele
    S nem látja senki, hogy együtt vagyunk.
    Állok, térdte nem hajt a vágy hatalma
    Csak fürkészem a nagy Akaratot;
    Úgyis addig állok, míg Ő akarja
    S ha nem akarja: összeroskadok.

    Olyan végtelen áhitat fog el,
    Mintha erdőben néznék csillagot,
    Ahol az örök, ős csend ünnepel,
    Pedig – csupán egy templomban vagyok.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Lelkem hazatalált

    Egy könnycsepp csordult szememből,
    Mikor beléptem a templom nagy ódon kapuján.
    A nyári melegben átjárta lelkem a hűs áhítat,
    Lassan lépkedtem a szenteltvíztartóhoz,
    Nyújtottam kezem, tétován mártva ujjam belé,
    S a szent kereszt jelével alázatosan hajoltam
    Az oltár felé. Éreztem lelkem haza talált,
    Oda, ahol oly sokan várnak már. Hívó szavuk
    Hallom, s az Isteni oltalom csendjében lehajtott
    Fejjel a Szűzanyához imádkozom. Adjon békét
    Szívemben. S mint egyszülött fiát úgy óvjon,
    Kísérjen engem is ezen a nehéz életen át…

    Csak ültem csendben, lehajtott fejjel az ősi falak közt,
    Hallgatva az orgona halkan zsongó dallamát.
    Igen akkor, ott, éreztem… lelkem hazatalált.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Alfred de Musset: Stanzák

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Hogy szeretem a völgy ölében
    sötéten
    pompázó négy szárnyát az ében
    monostornak, mit fény fereszt!
    Mellette birtok, hol a báró
    immár ó
    kastélyán van egy csókra-váró
    szenteltvíztartó és kereszt!

    Ükei a hegyek hegyének,
    az ének
    titeket énekel, ti vének,
    szikár, komor emlékeink,
    a menny kövét hiába ontja,
    a csonka,
    ledőlt hegyláncok csorba csontja
    vagytok, agg templomok, ti mind.

    Szeretem, hogyha tornyotokban
    kilobban
    a villámfény s elül titokban,
    szeretem lépcsőtök sorát,
    mely mélyen kanyarog a falban,
    s ha dal van
    a templomban, ekhózza halkan
    az oszlop és pillér tovább.

    Ó, amikor üvölt morogván
    az orkán
    s tépi a hegy haját mogorván,
    mely őszies és sárga már
    hogy szeretem a vad kesergőt,
    az erdőt
    s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
    mely mint egy gránit-szálfa áll.

    És szeretem vecsernye-tájon,
    hogy fájón
    vérzik az alkony és az álom,
    zárdák aranyrózsás nyilát!
    A gót oszlopsorok merengnek,
    és lentebb
    a jó, öreg atléta-szentek
    érettünk mondanak imát!

    Forrás: szeretem a verseket