Talán a hideg csapvíz lenne jó,
talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
talán egy testvéri könyök nyomódása
a bordám közé,
talán egy golyó az ablakfába.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
a hányódó árvízi csokrok majd
a szemétre kerülnek;
szétázott újságpapír a téli ég is,
olvasatlanul odakerül.
A hátam még havazik néha-néha
s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
de szemem, amely a havazásban
sokáig utánad járt,
délen keresne már hajadnak tengerpartot.
Betegek voltunk, nagy pólyakötések
lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.
Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
a Nap. Mutasd meg csonkaságod
az első zöld levélnek,
minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.
Forrás: DIA
Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold
idején ujjamat felnyújtom a vízesés
felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen
felragyog az éjszakai szivárvány.
Fények és vízcseppek
becézgetések tűzijátékai
íme, ez az én testem, dajkáld lüktetőn
ágaskodó kábulat
csillagszemcsék a szemek mécseseiben
szilaj-ösztönös emelkedő zuhanás
a száj, a vér, a levegő határfalai között
a szív tiszta vágya fekete pecsétet leverő kő
zene és költemény és kiváltság.
Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat
az éjszakai szivárvány.
Forrás: Lélektől lélekig
A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
“itt van a te utad”
a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
“vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”
a keresztnek alsó
ága földre mutat:
“vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.”
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
„Supra aggnő
söck fel kabla”
1.
Ez leszek én is: csupasz öregasszony.
Már ha megérem.
Büdös kórházi mosdószivaccsal
mosom a fülem, az ölem, a térdem.
Perdül a nővér, tréfálni próbál –
„Lányok, mi ez a pisiszag?”
Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű
lányok nyílt szájjal alszanak.
2.
El innen! El? Hogy?! Testünk is elhagy,
szükségünket is más viszi ki.
De ez mind nem baj: hiszen ha meghal,
testünk is elviszi majd valaki.
Mozgás, lányok, mosdás, mosdás,
nagyvizit előtti lepedőosztás,
nagydolog, ágytál, ez ma a tematika,
hogy fogy a létünk! puszta matematika,
elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,
elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk,
kivonás, osztás: marad a nulla:
kimosdott, tiszta,
O-szájú hulla.
Forrás: Szabó T. Anna
Ma egy másik kastélyba zársz.
Vihar lesz – szoknyám suhogása –
elhagyom a lépcsőfordulóban.
Egész a toronyszobáig követsz.
Csapódó ablaktáblák: csontszínű
költeményemből szabadult kísértetek.
Sokáig nézlek szótlanul.
Lélegzetünk gyolcs és csipke,
sötétségből épült baldachin.
Amíg alszunk az esőt áteresztik
a falak. Új kastélyt vonnak fölénk
a bőrünkből kioldódó cseppkövek.
Forrás: Lélektől lélekig
Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
testén sok zengő ékszerével várt rám,
hódítóbban, mint a mór rableányok
a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.
Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:
a drágakő s a nemesfém zenéltek,
s én megszédültem, mert mindent imádok,
ahol a csengés elvegyül a fénnyel.
A pamlagon engedte, hogy szeressem,
s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
ágaskodott és rázta, mint a partot.
Szemével rajtam, készséges vadállat,
új pózokat talált vágyunk hevében,
és odaadást kevert bujasággal,
hogy változatainktól nőtt a kéjem,
s karja, csípője. Olajsima combja,
haja, mely arcához hajolt keretnek,
dereka, mintha hattyú nyaka volna,
hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;
talán mindez Rossz Angyal praktikája
volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
egyensúlyától, ki kristálysziklára
kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;
és mintha Antiópé csípőjére
emelné egy ephébosz felsőtestét
s öle, mit domborműnek tárt elébem,
és ajka, min fénylett a finom festék.
A lámpa elhatározta: kilobban,
nem világolt, csak a kandaló lángja,
s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.
Forrás: Lélektől lélekig
Akkor már minden viszonylat kihamvadt.
Megfeszültünk a legelőbb kereszten.
Az üdvözülés verítéke rajtunk.
Az önkívület lándzsája a testben.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már –
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét, síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak, és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
Forrás: DIA – PIM
Amíg a test tart,
kitart, megtart, fenntart, összetart,
amíg működőképes,
amíg az én azonosítható önmagával,
amíg az önmaga meghatározható,
amíg a meghatározás érvényes,
amíg az érvény meghatározó,
amíg én elfogadható vagyok magamnak,
amíg én elfogadható vagyok másnak,
amíg van én–más reláció,
amíg van én-tudatom,
amíg van más-tudatom,
amíg a világ jelei felfoghatók,
amíg a világ jelei értelmezhetők,
amíg a világ jelei megválaszolhatók,
amíg a test felkészül az önlebontásra,
amíg az önlebontás késleltethető,
amíg az önlebontás ellenőrizhető,
amíg az önlebontás definiálható,
amíg az ön lebontható,
amíg a lebontott ön érzékelhető,
amíg a folyamat követhető,
amíg a folyamat általánosítható,
amíg az általános elfogadható,
amíg az elfogadás törvényszerű,
amíg a törvényszerűség kötelező,
amíg a kötelezőség kényszeríthető,
amíg a kényszer keresztülvihető,
amíg az evolúció tart, kitart,
megtart, fenntart, összetart.
Forrás: —
