Címke: tudás

  • Babits Mihály: Ritmus a könyvről

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: A Fejedelemhez

    Erdélyországi őszi rónaságon,
    ütközetekben megfáradt hadak,
    Fejedelem, ma néma hódolattal
    színed előtt, imhol, megállanak.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    dédelgető sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    mély bókolással földre hajlanak.

    Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
    jeledre roppant szellem-ezredek.
    Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
    toborzó harsonáid zengenek.

    Ma mind, akiknek múltban és jelenben
    Te adtál messzehordó szárnyakat,
    fészekbe visszavágyó szárnyalással
    seregszemlédre visszaszállanak.

    Imhol Diákod, kit rokont keresni
    egy más világrész titka csábított,
    adóját hozza… lobogó szemében
    ma is kísért az oldatlan titok.

    Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
    meghajtja halvány martir-homlokát,
    ki a tudásnak büszke forradalmát
    alvó szívekbe tűzzel vitte át.

    És jön Tudósod, számok óriása,
    s hálát leróni, ím, elédbe lép,
    a számlálatlan csillagokból hozza
    a végtelenség szent üdvözletét.

    És jön Poétád, éjkomor szemének
    tekintetét hálával szegzi Rád,
    ki annyiszor sötét márványba véste
    a végzetes magyar tragédiát.

    Seregek jönnek néma áhítattal!
    Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
    Fejedelem, fel az egekre szállna
    a hála óriás dallama.

    Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
    Fejedelem, a százados csodát,
    hogy milliónyi magrejtő rögödből
    virtust nevelt „vitézlő oskolád”.

    Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
    hitet lelkedzett a termő határ,
    s a napsütésben porladó barázdán
    tudás-kalászt vetett a búzaszár.

    Ó, égre zendülő, sötét viharban
    hányszor tiporva állt a drága rög!
    Arany kalász helyén hányszor sötétlett
    szélfújta perje s hamvadó üszök!

    Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
    csak múltra emlékeztető romok,
    hányszor torzulva dermedett az űrbe
    villámsújtotta béke-templomod!

    De tűz kilobbant, villám elviharzott,
    ritkult szívekben megfakult a gyász,
    s az új tavasszal új vetéseidben
    hitet termett a győzelmes kalász.

    Az újra kezdés vakmerő reménye
    legyőzte itt az ostromló halált,
    s daccal vágott a mindig új jövőnek –
    Fejedelem, a fundamentum állt!…

    Színed előtt ma is riadva állunk,
    sírból kiszállt az ősi félelem:
    árvízzel csap ki fundamentumodra
    a száguldó világtörténelem.

    Hullámait már templomodra küldi,
    zivatarából pusztulás süvölt,
    lábunk alatt ijesztő rendüléssel
    indul a régi fejedelmi föld.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    vigasztaló sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    a megrendülő földre hajlanak.

    Te vonsz majd minket végső számadásra,
    Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
    Ütközetekben megfáradt hadaknak
    adj meg nem rendülő, erős szívet.

    Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
    sokára csendül még a hattyúdal –
    s a szellem elrendeltetése: élet,
    feltámadás és örök diadal!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor

    Könyvek

    Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
    Simogatom a könyveket:
    Egy emberélet könyveit.
    Egyszerre kicsusszan kezemből
    Amelyet éppen porolok, a könyv
    És felemeli hökkenetes ujját
    A Kérdező, ki lelkemben lakik.
    Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
    Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
    Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
    Lettél-e ember legalább?
    Mondd, mire vitted?

    Hát mire vittem?
    Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
    És annál is kevésbé filozóf.
    De szent az is, hogy mint a levegőt,
    Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
    Testnek, léleknek minden pórusával,
    Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
    Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
    A kásahegybe,
    Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
    A tények és az eszmék és a titkok
    Önnönmagukat minden pillanatban
    Megszázszorozva szűlő tengerébe.

    Eltelt az élet, színültig vagyok:
    Tudom immáron ama legtudóbbak
    Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
    Ám ez a semmi: homorú fele
    A domború Mindennek. A valóság
    Vízként csorog ki markoló kezemből.
    De minden nappal tisztább és fehérebb
    És érzőbb lesz utána a kezem.
    A valóságot be nem foghatom,
    De megmaradt, enyém az értelem
    És szomjúságom és kíváncsiságom
    És szenvedélyem arra ami van,
    Égőbb mint valaha.

    Mennyivel élőbb ez a szenvedély
    És mennyivel több nekem a Valóság,
    Mint ahogyan a húszéves agyacska
    Képzelte és szomjazta a világot!
    Úgy nézek vissza most az egykori
    Apró világra, oly értő mosollyal,
    Mint kavicsokkal játszó unokáját
    Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.

    De visszanézni rá nem érek én,
    Amint nem értem húszéves koromban.
    Engem az tüzel ma is, ami vár még,
    Ami jövendő és elvégezendő:
    Ami feladat, ami küldetés,
    Ami a könyvek élő lapjain
    Szemembe villan annyiszor: az Út,
    Az út a végtelen felé, ahol
    Látássá lesz a vaksi tudomány
    És ahol inaszakadt szellemem
    Ujjal tapintja majd a Létezőt.
    Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
    Amikor felszakad a fátyol
    És rám borul a Léttelen Valóság
    És megmutatja mérhetetlen Arcát
    Az Aki Van!
    Mint anyamellre szomjas csecsemő,
    A megmutatkozásnak ünnepére
    Úgy kellene repesnem boldogan –
    De jaj, szemem fényszülte csillagát
    Még tartóztatják kozmikus ködök,
    Éretlen énem, pislogó szemem!
    Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
    Ki még oly tenger láthatót se láttam!
    Hogy tárhatnám e két apró szemet
    Oly tágra, hogy elférne benne minden,
    Mikor nem érnek akkorára sem,
    Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
    Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
    Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
    Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
    Ki magadnál is magadabb!

    Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
    Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
    Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
    A szent valóság szelletéből,
    Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
    Betűt, igét, embert és életet,
    Csillagokat, világokat.
    Ölelj magadba égen és a földön
    Minden tudhatót és ölelhetőt,
    Mindent ami van: mindent ami elfér
    A szünhetetlen fakadó, szülemlő
    S újjászülemlő belső végtelenben.

    Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
    Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
    És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
    Egy az igazság: nézni kell,
    Végig, mindvégig nézni kell
    És telni, nőni, nyúlakodni, érni
    És többé lenni tenmagadnál,
    Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
    Mikor felpattan benned a Valóság
    És kiviláglik, hogy mi vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György – Teiresziász

    Az kell nekem most, ami nem lehet.

    Te borulj rám, mint tengerre a hegy.
    S míg téged a teremtés kínja tölt,
    én nyújtózzam el termőn, mint a völgy,
    kinyílva lágyan én bújjak alád,
    hogy élve temessen belém a vágy,
    így lássam kéjben-széttört arcodat,
    ahogy az ég villám közt meghasad,
    s ujjongva gyászoljalak részegen
    e mindig boldog-végű vészeken,
    hol biztosabb élet minden halál
    s minden elszórt perc új talajt talál,
    és feltör engem, eltölt, és kikel,
    teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag,
    a mindentudóvá-nőtt pillanat
    érett csudája: a hármas Iker.

    A csillagtermő éji hárs alatt
    így révedett Teiresziász, a vak,
    egy női test felett, egy test alatt
    vettetve, sors alatt és sors felett,
    így mondta ki, mi ki nem mondható:
    – Ó, lenni az, mi lenni nem lehet!

    Ó, tudni azt, ami nem tudható!

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Székely János: Alkímia

    (1950)

    Aranyat vassá ront kezem.
    Baudelaire

    A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
    Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
    Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
    és surrog és ragyog, akár az értelem.

    Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
    lobog a kései gyümölcsök bíborán.
    A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
    időben hullva szét, sem későn, sem korán.

    A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
    Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
    ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
    a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

    Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
    Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
    pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
    ki dúsan látta el két alkotó kezed.

    Mit alkottál?
    „Nyomán futottam az útnak,
    mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
    s ha szemem végül is arcára tágítottam,
    új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

    Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
    most már közel a cél. Tán holnap érem el.
    Szerelmesen, sután és ostobán követve
    egyre titoktudóbb szférákban énekel.

    Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
    és holnap talán enyém a Teljes Élet!
    Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
    mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

    Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
    a tág köröknek, és van már elég vasam.
    Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
    s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

    Holnap talán! Addig várj még a számadással!
    Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
    Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
    s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

    Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
    gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
    Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
    s gazdag áldásom ül törekvő népemen.

    És ha művészetem harcában mégse győzne:
    a Teljeset akartam, túl a határokon.
    Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
            Én már nem változom.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Égesd el a könyveket, Kalibán!

    Kalibán
    Caliban: „…burn but his books.”
    (Shakespeare)

    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
    fojtsa koromba gyémánt agyvelők
    értelmetlen tündérjátékait!
    Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
    az isteni tudás? Üzlet az is!
    Az aljas élet szégyelli magát
    és álarcot vesz fel és hisz neki.
    Vén igazság, hencegtél eleget,
    most pusztulj, te háromszor-becstelen
    ábránd, ki még mindenkit mindenütt
    kiszolgáltál! És ti is, szeretet
    és jog, s aki csak vagytok, valahány!
    Hiú hitek. S szépség, te pipere,
    s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
    ti, szók, ti, képmutató istenek:
    pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
    ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
    ne is kísértsen többé sohase!
    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Töröld le arcunkról az angyalok
    arcának mimelt vonalait, és
    legyen úr végre, aki úgyis úr,
    legyen úr az egyetlen, az erő!
    Égesd el a könyveket, Kalibán,
    s kalapálj vassá, verj acélbelű
    roppant szerkezetekké! Kalibán,
    te másféle bölcs, benned is csodát
    teremtett mérnököd, az élet ős
    gépésze, a te szörnyű agyad a
    bestia mindenség legigazabb
    képletére kattogva működik, –
    Kalibán, Kalibán, borzalmas és
    bűvös hatalom, már csak te segítsz:
    alakíts át iszonyú, fekete
    óriásokká, reflektorszemű
    szénevő gépekké, hogy amikor
    elégeted a férges könyveket,
    toronytestünkkel és csörömpölő
    bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
    ingó egéig dobva, fenevad
    kórusban táncoljunk máglyád előtt
    és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
    soha többé nem leszünk emberek.

  • llyés Gyula: [Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott…]

    Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott
    olvasmányába – egy elszánt betű
    reádugorhat és – vakarhatod! –
    csíp, mar, tapad már, akár a tetű.

    Ne olvasd el az ékes falragaszt,
    mely ebzárlatról és szívről szaval,
    sunyin reád vadászik mindegyik,
    a körmondatok dróthurkaival.

    Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld
    a különálló épületeket,
    melyekben, úgymond, a tudás lakik,
    művészet, szépség, stb. és szeretet.

    Kültelki csapszékek előtt időzz,
    az ablakokon át éjfél felé,
    megütheti füled ott néha még
    a szív szava s a tiszta szellemé.

    Hasonképen a dutyikból, ahol
    a hányt-vetett hős végre enyhre dűl
    és népkonyhákból, amidőn a felsült
    potyázó épp az utcára repül.

    I