Címke: tündérmese

  •  Vajda János: A jávorfa regéje

    Egy szép őszi délutánon
    Ültem egy sír oldalában.
    Félig alva, félig ébren,
    Napsugárban, zúgó szélben,
    Álmodoztam, ábrándoztam
    Nagyon régi, rég időkről;
    Elfeledett dicsőségről,
    Hamuvá lett városokról.
    Kihalt népekről, hadakról,
    Kiknek elszórt hűlt porát rég
    Hányja a hab, hordja a szél.
    Im azonban haldokolva
    Megszólamlott a jávorfa;
    És susogva, lélekhangon
    Monda nékem szép regét.
    Ah, azóta egyre hallom!
    Megkisértem, tán elmondom
    A nagyjából, velejét:

    “Egyszer volt egy szép királylány,
    Aki szebb volt a tavasznál;
    Szebb volt a tündérregénél,
    Mit boldog gyerekkorában
    Hall e földön a halandó.
    Százszor szebb a képzeletnél,
    Mely gyémántból fest a légben
    Líljomerdő közepében
    Tündérvárat, édenkertet,
    Ahol üdvössége trónol
    A szerelmes ifjuságnak.
    Hol ecset, toll, mely leírja,
    Vakmerő ajk, mely beszélje,
    Hogy csak olyan volt szép arca,
    Mint hajnalban harmatgyönggyel
    Hímezett szép gyöngyvirágrét,
    Melyben a kelő nap fördik
    Ragyogó arany hajával?
    Hogy nézése oly vidító,
    Mint fiatal iharerdő
    Lombjai közé lövellő
    Júniusi napsugáré?
    És a hangja, hát a hangja!
    Mint az égi angyalének,
    Mit magasból, halk távolból
    Hallani vél szent zarándok,
    Földi mártir, aki lelkét
    Áhitatos ima szárnyán
    Fölemelte a mennyégig…
    Ah, nagyon szép, szép és jó volt,
    Aminő csak egyszer lett, és
    Soha, soha többé nem lesz.
    Sokan jöttek messze földről
    Bujdosó tündérvitézek,
    Országvilágot próbáló
    Királyfiak, óriások:
    Hogy bámulják, hogy csodálják.
    Mert benézni szép szemébe
    Olyan édes, olyan jó volt,
    Oly szédítő gyönyörűség:
    Mint a menyegzői éjen
    Szűz ajakra lehelt első
    Csókban elhaló sohajtás,
    Melynek mély volkán tüzében,
    Mint a láva, olvad a szív.
    Ah, nem itt e gyarló földön,
    A hetvenhetedik égben
    Ott se láttak soha ilyet.
    Nem hijába irigyelte
    Minden égi-földi isten;
    S hogy ne legyen egyiké sem:
    A szegénykét megrontották.

    Hogy imádták, hogy szerették!
    Szentegyház lőn apja háza.
    Benne ő egyetlen bálvány.
    Epedő forró sohajtás
    Szenvedő szivek mélyéből,
    Mint a tömjén szállt feléje.
    A határos vadon erdő
    Csöndes titkos boltozatja,
    Mint megannyi szent kápolna,
    Melynek híves zöld füvére
    Annyi kétségbeesett vágy,
    Olthatatlan indulatnak
    Könnye hulla mély titokban.
    Könny, sohajtás mind hijába!
    Mert – óh, szívet szaggató gyász! –
    Mert ő nem tudott szeretni.
    Borzad a szó, mely kimondja:
    Szíve kő volt, kő, kemény kő!
    Tengeren túl, jéghegyen túl,
    Alvilági, túlvilági
    Minden bölcsek, csodatévő
    Szentek, jósok és próféták
    Mind kétségbe voltak esve,
    Mert segítni gyöngék voltak,
    S mind csak azt hajtotta, hogy hát
    A teremtő minden kincsét,
    Amivel bírt égen-földön
    Dalimának (igy nevezték)
    Szép arcára, termetére,
    Éjhajára, éjszemére
    Pazarolta, rá feledte;
    És szivének nem jutott már
    Eleven láng, élő gyémánt.
    És így e szépségcsodának
    Érző szív helyett hideg, holt
    Kődarabbal kell beérni.

    E miatt volt nagy a bánat
    Apja, anyja bús szivében.
    E miatt a vert acél vár
    Fátyolozva gyásszal földig,
    És a tornyán nagy fekete
    Zászló terjengette szárnyát,
    Hírül adva messze földre,
    Hogyha volna kerek földön
    Ember olyan nagy varázsló,
    Szegény, dús, király vagy koldús,
    Vagy tündér olyan hatalmas,
    Aki szerelmet lehelne
    Dalimának kő szivébe,
    Azé lesz a vert acél vár,
    Az egész tündérországgal,
    S benne a legszebb királylány.
    Jöttek aztán seregestül
    Világhíres nagy vitézek,
    Mint a cédrus, karcsu szépek;
    Csillagjárást, tenger mélyét
    Ismerő tudósok, bölcsek.
    A vitézek elvérzettek,
    Tudósok megháborodtak,
    És Dalima csak mosolygott:
    Mert szemének könnye nem volt,
    S nem tudott a szive fájni.

    A sok híres jövevény közt
    Vala egy dúsgazdag kalmár,
    Egész hajórengeteggel
    Túl az óperenciáról:
    Gazdagabb minden királynál,
    Mert csak az nem volt adósa,
    Aki már nem bírt hitellel.
    Ez napot csinált gyémántból,
    Melynek olyan égető volt
    Ragyogása, hogy minden szív
    Olvadozni kezde tőle.
    Palotája boltozatján
    Ragyogott éjente a nap;
    És mulattak, vigadoztak
    Kivilágos kivirradtig.
    Akkoron leméne a nap,
    Ők pedig alásülyedtek.
    A labirtus hálókertbe,
    Melynek íves mennyezetjén
    Milliom meg ezer csillag
    Fényle tiszta színaranyból.
    Kékes tömjén fellegek közt,
    Mint virrasztó éji lámpa,
    Vándorolt a nagy ezüst hold.
    Olyan titkos túlvilági
    Névtelen gyönyörüségről,
    Amit még nem érze senki,
    Melyre nincs szó emberajkon,
    Amiről a rege sem szól,
    Csak úgy álmodik, sejt a szív
    Egy tünékeny pillanatban:
    Ilyen nagy gyönyörüségről
    Suttogott virág, fű és lomb;
    Azután elszenderült mind,
    Kéjt lehelve, olykor-olykor
    Édeset, hosszút sohajtva
    Égbe szálló, vágyingerlő
    Mézzel terhelt dús illatban.
    Közbe-közbe a nagy csöndben,
    Mint vékonyka holdsugárszál,
    Kis tücsöknek andalító
    Hangja rezgett a homályban,
    A fejthetlen álmodásba
    Beszövődve ringatván a
    Szunnyadozó lég bölcsőjét.
    Ég a földdel, éj a holddal,
    Szellő a fűvel, virággal,
    Ölelkezve, csókolózva
    Szerelembe volt merülve,
    S a boldogság mámorától,
    Csorranó kéjek mézének
    Nagy sulyától lenyomatva,
    Gyönyörűségekbe fulva,
    Hallgatott minden körültök,
    Ember, állat, fű, virág, fa.
    Csak a csillagok ragyogtak
    Öröm mián fényesebben.
    És a tó halkan megrengett;
    Az ellágyult kősziklából
    Kristálytiszta víz szivárgott.
    A szerelmes ég pediglen
    Éjpalástban átölelvén

    Álmodó mezőket, halmot,
    Örömének könnyét, áldó
    Harmatot lehelt a földre.

    Mind hijába, mind hijába.
    A kerek föld minden kincse,
    Emberek varázsmunkája,
    Kuruzslók mesterkedése,
    Szép természet bűje-bája,
    Tündérek csodás hatalma:
    Hasztalan mind, Dalimának
    Kő szivét nem lágyították.
    Csak figyelt, csak ragyogtatta
    Szép szemének édes lángját:
    De magában mintha mondta
    Volna: nem tudom, nem értem.

    A dúsgazdag ifjú kalmár
    Tengerekbe szórta kincsét,
    Homlokára hamut hintett,
    S tengerparton, vadon erdőn,
    Hová a madár se ér el,
    Dalima nevét sohajtva
    Bujdokolván bujdosik, ha
    Meg nem halt, mai napiglan.

    Ezután még feketébb lett
    Az elátkozott vár gyásza,
    És ameddig napnyugatkor
    Sötét árnyékát vetette,
    Mindenütt kihalt az élet.
    Csontkeménnyé száradt a föld.
    A berekben mint a vázak,
    Lombtalan meredtek a fák.
    Az előbb kövér mezőség,
    Aholott a gulya, ménes
    Válogatva legelészett,
    S ropogott előtte a fű,
    Mintha lánggal égett volna;
    Most olyan lett, mint a szérü,
    S még kiégett szálait is
    Zordonul süvöltő szélvész
    Messze hordta, mint a pörnyét.
    S mint az égett háznak hamvát,
    A szomorú gyász helyének
    Rossz hirét elvitte messze.
    És aztán kerülte minden.
    Hogy ha távol, ismeretlen
    Vándor indult is feléje;
    Istenfélő jámbor ember,
    Úrdicsérő jótét lélek
    Félretérítette onnan,
    Elmondván, hogy ott gonosz vár.

    Nap után nap mult azonban.
    Egyik olyan, mint a másik.
    Egyalaku és egyhangu.
    Nem is változott a várban
    Semmi, senki: a szépséges
    Dalimának ifjusága,
    Minden bája változatlan
    Úgy maradt meg, mint a sírban
    Az örökkön égő lámpa.
    Jó, hogy sírni nem tudott, hát
    Egész búja – unalom volt.
    Csak az ég volt társasága.
    (Minthogy onnan származott is)
    Ártatlan szép két szemével
    Nézegette ő napestig;
    Hogyan mennek, mendegélnek,
    Kavarodnak, oszladoznak,
    S meg-meg újak kerekednek,
    De szüntelen váltakoznak,
    Soha, soha nem maradnak
    A sok különféle felhők,
    Szakadatlan úgy, miként az
    Örökkévaló időnek
    Szárnyai hogy meg nem állnak,
    Egyik szőke, másik barna,
    Ez vidám, az meg mogorva.
    Itten egy folt arany gyapju,
    Elfut mint a kergetett juh;
    Amodább egy lomhán laffog,
    Mint valami anyatúzok,
    Unja a szem hosszan nézni;
    Majd amott éjszak-nyugatnak
    Mint fölingerelt oroszlán
    Ágaskodva és bömbölve,
    Csattogó villámfogakkal
    Indul egy a békés tájon
    Rémülést, iszonyt gerjesztő
    Szélviharos, jeges felhő,
    Mint valami terhes átok…
    Ah hogy még ez is kerülve
    Tér ki őelőlük, oh, hogy
    Még a vész is retteg tőlük!

    De ki hát a vakmerő lény,
    A boldogtalan halandó,
    Bölcs, bolond, ördög vagy angyal,
    Aki ott jön a fenyéren,
    S egyenesen tart a várnak,
    Nem törődve gyásszal, vésszel?
    Milyen fegyver viselője?
    Melyik tündér adta néki
    Félelem ellen valóját?
    Térítették, integették:
    Föl se vette, meg se állt rá.
    Zörget a kapun merészen.
    “Jámbor útas, jó halandó,
    Fordulj vissza, menj utadra!”
    Mondja néki a cseléd mind.
    “Voltak itt már mindenfélék,
    Nagyhatalmasok, erősek;
    De segítni ők se tudtak
    Se máson, de magokon se,
    S mind elvesztek, mind elhaltak.”
    Szóbeszéd a jövevénynek.
    Mit se hajt rá, csak helyet kér
    Ablak alján a lugosban,
    Kő padon az éjszakára.
    A különös idegennek
    Csodájára a királyt is
    Szólongatják, hogy kijönne.
    Nézi az tetőtül talpig,
    Mélyen bétekint szemébe;
    Azután nagyot sohajtván
    Szemeit lekapja róla,
    S mondja visszafordulóban:
    “Adjatok helyet fejének;
    Ne féltsétek ezt a jámbort,
    Mert ez már nem veszthet semmit.”

    Épen tiszta nyári est volt,
    Eperérés idejében.
    Mint egy óriás arany sas,
    Kit lebegtében nyíl ére,
    A nap összekapva fényes
    Sugárszárnyait az égről.
    Lebukott a mély tengerbe.
    És utána jött az éjjel
    Úszva-csúszva a látkörben
    Homálykarjait előre
    És előbbre nyujtogatva.
    Fönn a mérhetetlen égnek
    Kékhomályos boltozatján
    A sötéttől bátorítva
    A szelíd, szerény csillaghad
    Kezde már kipillogatni.
    Eleinte a kacérja,
    Végül a szemérmesebbje.
    A delelő verőfénytől
    Mély álomba szenderített
    Vadon erdő most fölébred,
    A mezőn végig sohajtván.
    Elébb a rigó, utána
    Csalogány elhallgat, alszik,
    Álmával beszélve, halkan
    Érthetetlen csicseregve.
    Égen-földön néma minden,
    Még a szellő is meredten
    Bujik meg a bokrok alján,
    Ijedős, sápadt haraszton.
    Mintha valamire várna…
    És valóban, nem hijába:
    Mert egyszerre szólal oly hang,
    Minőt még nem halla senki,
    Hogy az ég minden csillagja
    Odanéze a lugasba,
    Ahol a csodás jelenség
    Halovány alakja fénylett.
    Mert felőle jött az a hang,
    Úgy tetszvén tökéleteskép,
    Mintha gyöngén reszkető, nyilt
    Ajakán lebegne a dal.
    S ujja végén láthatatlan
    Húrok zengenének, olyan
    Fényesek, fehérek, mint a
    Holdsugárok a sírszobron.
    Fájó volt a dal fölöttébb.
    Mérhetetlen bánattenger,
    Mégis édes, mégis vonzó,
    Mint a vértanu-halálkéj,
    Melyben még vergődik a szív,
    De a mennybe lát már a szem.
    Kínja édes és lövellő,
    Mint boldogtalan szerelmes
    Önszivébe mártott gyilka
    Az utolsó csók kéjében.
    Majd azután elhalóan
    Oly szomorú, mint a gyászdal,
    Mit sötét rom ablakába
    Éji órán sír be a szél
    A halálról, elmulásról…
    Melyre meghasadnak a fák,
    S elhervadnak, elszáradnak;
    Kősziklák megrepedeznek
    S mint az őrült hableányok
    Mély örvények fenekére
    Lerohannak, temetkeznek…
    Puszta szemmel látható volt,
    Ahogy könnyben úsztak érzőbb
    Csillagok sugárpillái.
    Legkeményebb fáknak ágit
    Földig lankasztotta a bú.
    És a hegy vidám patakja
    Oly zokogva jajveszékelt,
    Úgy rohant el sebbel-lobbal,
    Mintha város égne távol
    S lángjaiból özvegy, árva
    Hívogatná őt segélyre.

    Nagy elmérgült szenvedés, mély,
    Gyógyíthatlan üstökös bú,
    Sok, sok átkos szerelemből,
    Elveszett ország bajából
    Ezer esztendő fájdalma
    Összegyűlve mind egy szívben
    És egy átkos pillanatban:
    Ilyen szentté avató kín
    Szólt a jövevény dalában
    Olyan szóval, olyan hanggal,
    Mely a földről föl egészen
    Fölhat a magas egekbe.
    De egyszerre némul a dal,
    És utána egyet rezzen
    Ég és föld a néma légben,
    Halk nyögést hallatva, vélvén,
    Hogy a dalban szív szakadt meg.
    Hát pedig – csodák csodája! –
    Nem szakadt meg a fájó sziv,
    Csak egy másik született rá:
    A legdrágább, legnemesb sziv,
    A legszebb tündérleánynak
    Dalimának szűz keblében.
    És egy könnycsepp, a legelső
    Szivárvány szinében fénylő
    Hulla a dalnok lantjára,
    Szerelemnek jeleképen.
    És amilyen szomorú volt
    Az idegen dala, olyan
    Éltető vidám örömhang
    Csendül a gyönyörüségtől
    Reszkető híg tiszta légben
    Dalimának csókra nyíló
    Rózsabimbó ajakáról.
    Melyre megvidul a bús táj,
    Elenyészik régi gyásza
    És nagy átka a mélységes
    Pokol fenekére süllyed.
    Gondolatgyors repüléssel
    Ott terem a bájos isten,
    A tavasz, s behint pazéran
    Üde zöld fűbársonyával
    S szende tarkabarkaságban
    Nevető virágcsoporttal
    Hegyet, völgyet és mezőket.
    Illatos lombfürtözettel
    Ékesíti a holt erdőt,
    Bokrait megnépesítvén
    Beszédes madársereggel:
    Hogy mire az ifjú hajnal
    Ragyogó sugárözönnel
    Önti el a várkörnyéket:
    Hálaima zeng a légben,
    A mezőben, a ligetben,
    És a várnak minden tornyán
    Mint az égő lobogó láng
    Rózsaszínü zászló hirdet
    Nagy örömöt, boldogságot,
    Hegyen-völgyön lakodalmat.
    Mert Dalima tud szeretni;
    Dalimának szíve éledt,
    És a hetedhét országon
    Legszebb pár meglelte egymást.
    Mert az édes hangu dalnok,
    A különös jövevény egy
    Nagy királyi vérnek sarja,
    Akinek szép birodalmát
    Töméntelen tátos csorda
    Elfoglalta, elrabolta…
    Hanem meg volt írva róla
    Végzetek titokkönyvében,
    Hogyha népe bűneért ő
    A legszörnyübb büntetéssel:
    Tudniillik ifju szivvel
    Száz esztendő elfolyásig
    Szeretni s nem szerettetni –
    Egy maga megszenved akkor,
    Bujdosván szünetlen, végre
    Megtalálja a kerek föld
    Legszebbik tündérleányát,
    Kinek kő szivét csupán ő
    Tudja meglágyítni dallal:
    Mert legszebben, szomorúbban,
    Fűbe, fába, kősziklába
    Életet lehellő tűzzel
    Varázzsal csak az dalolhat:
    Akinek nincsen hazája
    S másikat nem tud szeretni.

    Most letelt a kínos száz év.
    Dalimának népe fölkelt:
    Férfi, asszony, apró és nagy:
    Ő a lányok, asszonyoknak,
    Férje a hős férfiaknak
    Lőn vezére és elmentek,
    Elverték a tátos csordát,
    Visszavették tőlük a hont,
    Azt a szépet, azt a drágát,
    Melynek párja nincs a földön.
    És azután uralkodtak
    Dicsőségben, boldogságban,
    Szerelemben, békességben
    Sokáig, nagyon sokáig.
    Örökké, s mai napiglan
    Élnek, hogyha meg nem haltak.”

                     *

    Eddig így a jávorfácska.
    Még tovább is mondta volna
    Tőrül-hegyre híven szépen,
    Milyen boldog lőn a szép pár,
    Hogyan éltek éldegéltek
    Örök csókkal, öleléssel,
    Milyen téjjel, édes mézzel
    Folydogáló gazdag ország
    Volt az ő tündér hazájok…
    Ah, de én nem hallgathattam…
    Mert szivem nagyon megfájdult;
    S elbúcsúztam, megköszönvén
    Ilyeténkép szép regéjét:

    “Kedves, énekes, jó fácska;
    Mi dalodban szomorú volt,
    Áldjon meg az isten érte,
    Rólam is, nekem való is;
    Jólesett fájó szivemnek,
    Mely csak a búhoz van szokva.
    Nagy örömről, boldogságról,
    Szerelemről, nyert hazáról
    Énekelj a boldogoknak,
    Mert ezekről szóló daltól
    Az én szívem meghasadna…”

    S aztán még egyet inték,
    Mert a köny elfojtá szómat…

    Forrás: Arcanum.hu