A szakadék mentén, a mélység fölött a szirtperemen,
Ostorommal makacs lovaimat űzöm, hajtom, verem…
Kifulladok, nincs levegőm – szelet, ködöt szívom, nyelem,
Keserű lelkesedéssel érzem – végzetem, végzetem.
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …
Végem – hisz tenyeréről pehelyként söpör le az orkán,
Szánra téve lovak vágtatnak velem reggel a havon –
Térjetek hát át lovaim, lassúbb menetre ezután,
Hogy utolsó utam, ha egy kicsit is, de tovább tartson!
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …
Időben értünk: az Úrhoz jőve nem szokás elkésni,
De mily hang ez, tán az angyalok dalolnak oly dühödten?!
Avagy a száncsengő megfáradt zokogását hallani,
Vagy én kiáltom a lovaknak, ne húzzák oly hevesen?!
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Ha élni nem, e dalra időt hagyjatok!
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …
Forrás: Lélektől lélekig
